politika a gyökön

Szemrehányás. Vagy valami afféle. És többektől. Hogy régóta nem, ide.
Jogos.
Van időszak, amikor az ember megfárad, vagy el, nem ragad meg benne a politikai történetsor. És mert nem arrafelé járt, ahonnan begyüjthető lenne valami, amiből a blogtér gazdagabbá tehető lehetne, mondjuk egy új, és szerencsés esetben tartalmas bejegyzéssel. De azért próbálkozni mégis.

Mert vállalás a politika nyomon követése itt. És volt is sok nyomon követendőség. Csak Obama megválasztása említve. De olykor csak arra van ereje és hajlandósága az embernek, - én-nek - hogy a kötelező feladatokat elvégezze, mert mindaz ami több, az többletként kellene kicsorduljon belőle. Hát ilyen mostanában nem volt. Nincs. Itt nincs.

De mert néhány ember, akiket tisztelek és becsülök, azt mondták, hogy “írjál már!” … írok. A semmiről. Esetleg a hazugságról.
Nem mintha ezt érdemelnék -

Néha politikai reklámszövegeket fordítok. Munka. Sokszori kampány után már nem kellene, mégis szinte fáraszt az a sok hazugság, amely most arcokra van vetítve. Eddig volt a párt. Nagyobb jel, kisebb arc. Három rózsa. Tulipán. Nyíl. Most meg van az arc. A jel és a párt megfoghatatlan, legalábbis áttételesebb, mint egy arc, amelyik kijelenti azt, hogy… Hazugságokat. Az arc néz az újság oldalairól, felbukkan a tévében, vagy egy internetes portálon és hiteget arról, amit már nem is akarsz elhinni. De végül annyi mondat, képedbe mászás és zaj után megmozdul az agyadban a gondolat: hátha mégis… Hátha.

De ha van még erőd ránézni ikszedjére is valamelyik plakátra ragasztottra, újságba nyomtatottra, akkor meglátod azt, amit meg kell: az arc mögött nincsenek ott a mondatok. Máshol. Inkompatibilis. Mintha jobb… Nem. Könnyebb lenne hazug pártoktól, mint hazug arcoktól körülvéve élni.

Lesz még kutyadér, vihogás-kacagás. Csak kaparnák már le azokat az arcokat a falakról. A tömbházakról. Rólad.

Filozófiaórán nemcsak hülyeségeket tanul az ember. Emlékszem, különösen Platón volt a nyerő, neki mindig pörgő dialógusai voltak, amelyeket akkor is élvezettel olvasott az ember, ha éppen nem filozófián pallérozott elme volt. Na, de hogy ne húzzam az időt mellébeszéléssel: volt ezekben a dialógusokban egy alak, a Kalliklész nevezetű, aki vitába bocsátkozott Szokratésszel az erényről, a becsületről. Kalliklész elmesélte a nem tudom kinek a legendáját, aki talált egy láthatatlanná tévő gyűrűt. Ebből nagy bajok lettek, mert az illető rájött az ebből fakadó következményre, mármint arra, hogy ha láthatatlanná válik az emberek előtt, akkor minden galádságot elkövethet a felelősségrevonás kockázata nélkül. A legendából Kalliklész a következő gondolatot szűrte le: ha nem félnénk a büntetéstől, ha biztosak lennénk abban, hogy nem bukunk le, akkor mindannyian csak azt tennénk, ami a saját érdekeinket szolgálja, sőt, puszta gonosz szándékból is a rosszat cselekednénk, még akkor is ha ebből egyébként semmilyen hasznunk nem származna. Szokratesz azon a véleményen volt, hogy az ember magasbbrendűségéhez hozzátartozik az etika, mármint az, hogy függetélenül mindenfajta körülményektől, az embernek csakis a jót kell cselekednie, és az erényes ember mindig csak a jót cselekszi.

Kalliklész a realista, Szokratesz az idealista, mondhatnánk. Mert ma is tapasztaljuk, hogy ha valaki rátalál arra a gyűrűre, akkor ki is használja a láthatatlanságot. Az erdon-fórum ismeretlen hozzászólója ez a szerencsés, aki rátalált a gyűrűre, aki ha máshol nem is, hát a fórumon kivetkőzhet abból a zubbonyból, amit a törvények, a közvélemény és a szokások rákényszerítettek; kimutathatja valódi énjét, kiélvezheti mérhetetlen szabadságát, a felelősségnélküliség részegítő afrodíziákumát.

Egy kis személyes történelem. Gyerekkoromban meg voltam győződve arról, hogy mi, magyarok felsőbbrendűek vagyunk a románoknál. A mindennapi élet szolgáltatott érvet nekem erre. Ugyanis akárhogy is feszítem az emlékezetemet, nem jut eszembe olyasmi, hogy mi, magyar gyerekek akár a lakónegyedben, akár az iskolában egymás anyját szidtuk volna. Minket, a legkisebbeket hamar megtanították a nagyobbak arra, hogy mit nem szabad átvenni a román játszópajtásoktól. Az anyázás volt az egyik tabu, amit pedig a román gyerekek előszeretettel alkalmaztak. És ami amúgy is kifejezetten megrőkönyített: testvérek küldték egymást az anyjukba! Fertelem! Arra is emlékszem, hogy egyszer az iskolában az egyik osztálytársam mégis megengedte magának a megengedhetetlent. A szünetben az összes srác az osztályból összegyűlt, velem az élen, és móresre tanítottuk. Azóta se szidta senkinek az anyját. Az anekdota lényege az, hogy valahogy rögzült bennem: magyar ember nem anyázik.

Az évek meg a történelem fordultával azonban mi, közösségek is változtunk, szabababbultunk, szabadosabbultunk. Ma már nem gondolom azt, amit gondoltam egykor. Nem feltétlenül az idealizmus kopott le rólam, hanem mintha a valóság változott volna valamelyest. Jobban látszik az ami van annál, ami kellene legyen. Szidjuk egymást a kocsmában, a munkahelyen, otthon, meg bárhol. Ezt látom. De azt nem látom hogy valaki, valakik hangosan kimondanák: ezt nem szabad! Szégyelljétek magatokat! A szidás azonban csak egy dolog, de az erdon-fórumon gyalázkodnak is. Mindenkit, akit akár csak hallomásból, látásból ismernek, éktelen magyar nyelven legorombítanak, befeketítenek, kipletykálnak, megrágalmaznak, szivatnak….

Meg merik tenni, mert rajtuk van a gyűrű… A gyűrűt el lehet venni, de a lényegen ez sokat nem változtat: a gyűrű önmagában nem süllyeszt le.

Címet magyarázok. Bevállaltam, hogy blogger leszek.
Ködös fogalmaim voltak arról, hogy miről szól ez. Azóta is lassan oszlik a fátyol, de arra figyelmeztettek nálamnál úribb emberek, hogy enni kér a teve: azaz etetni kell azt ami lett, létrejött. Én pedig nem tagadhatom le, hogy a Politika a gyökön nevű blog létezik, mert megcsináltam, mert mások segítettek abban, hogy megcsináljam, mert most írok az interfészére (az arcára). Ami pedig van, az enni kér. A szekrény bútorfényezőt kér. A mobiltelefon feltöltést kér, a teve enni kér. Szóval nincs mese, a blog van, neki adni kell a bejegyzést.

Nem vagyok úriember. Legalábbis ha igaznak fogadom el Pascal azon megállapítását (márpedig), hogy úriember nem foglalkozik olyasmivel, amihez nem ért. Vagy valami hasonló. Én viszont ehhez is csak úgy fogok hozzá, mint minden egyébhez életemben. Dilettánsként. Mondhatják, a blogozás, bloggerkedés a mindenki számára hozzáférhető, szakértelmet, tudást, tálentumot nem igénylő műfaj. Műfaj? Erről nem nyitnék vitát. Majd a hozzászólók, ha lesznek.
Na igen, de a publikálás!!!! Hogy én a saját agyvakarmányaimat kilököm a hálóra, ahol lehet rajtuk csámcsogni. Főleg politikáról! Nahát, szemtelenség netovábbja!
Olykor szeretem hinni, hogy a hálón hullámzó blogtengerben elvész az én blogcseppem, máskor meg azt gondolom, hogy ha ez így van, akkor meg minek az egész?
Csacsogásnak. Még akkor is, ha főként politikai dolgokat gondoltam prezentírozni (ennek a szónak még lesz jelentősége), amiről amúgy mindenki csacsog, mert gondolvalevő, hogy mindenki ért hozzá. Hát, közhiedelemmel ellentét. Én is ezért fogok erről, hogy tudatosodjon, aki csacsog, az nem ért hozzá. Most jelesül a politikához.
Bevezetésként ezt így.