Ehunytá, kútúra?
Halott, vagy nem halott a nagyváradi kulturális élet? - ez itt a kérdés. Az elmúlt napokban viharbilis üggyé terebélyesedő sajtópolémiának már a kiindulópontja is híven tükrözi a mi összmagyar kultúránkat, akarom mondani kultúrálatlanságunkat. Már az alaphelyzet is annyira magyar: a kulturális értékeinkről szóló közbeszéd is mélységesen át van itatva politikával, csupán annyi különböztet meg emeszpés és fideszes testvéreinktől, hogy nálunk a lakatospéterek hajaznak a Deáknéra, a tőkéslászlók meg a vászonra, akik még a kultúra vonatkozásában sem képesek elvonatkoztatni a saját, - és mint ahogy a mostani kirobbantó ügy is mutatja - , kicsinyes sérelmeiktől, politikai érdekeiktől. Sőt, a kultúra különösen nimbuszóvó terepnek tűnik számukra, ezért nem riadnak vissza még a nevetséges acsarkodásoktól sem. Ezt a kínos - mindent, még a kultúrát is beáldozni a politikáért - képletet erősíti az a tény is, hogy a váradi kultúra halott polémiát egy politikai fricskát felturbózva az a Demeter Szilárd szította, aki nagyműveltségű egyetemi tanár, jótollú író, meg egy kulturális egyesület elnöke, csak éppen lepaktált a Tőkés vonallal. És így mostmár ahelyett, hogy Demeternek a váradi kultúrára lenne gondja, mondjuk termelné, vagy szervezné a kultúrát, védi a főnöke mundérját. Ami egyébként derék dolog is lenne, ha lenne mit védeni, mert időközben már több forrásból megerősíttetett az a tény, hogy igenis Tőkés tiltotta el a lorántffys diákokat a lakatospéteres bálról.
Eleinte még arról akartam bejegyzést írni, hogy minek ez a pitiáner eljárás, suttyomban letiltani egy RMDSZ-es által szervezett bálról a református iskola diákjait, amikor Tőkés nyíltan is kijelenthette volna, hogy nem engedi a diákokat egy olyan helyre, amelyet éppen a református egyháztól ellobbizott pénzből építettek meg a lakatospéterek, ami még szimpatikus is lehetett volna sokak számára. Ehelyett azonban megint a politikus hatalmasodott el Tőkésen, és cselekedett egyet alattomban. De mire lereagáltam volna a történteket, az ügy kulturpolitikai, pontosabban kulturdiagnosztikai fordulatokat vett. Mert Demeter kijelentette, hogy a váradi kultúra halott, és ennek alátámasztására elgondolkodtató érveket is felhozott. A legerősebb ezek közül az, hogy az egybekisbetűvel írt RMDSZ-es politikusok ‘rátelepedtek a közpénzekre, és jövőkép nélküli „kultúrpolitikájukkal” szellemi szegénységben tartják városunk polgárait’. Fel is sorol néhány igénytelen, bár egyes berkekben kulturálisnak vélt eseményt elrettentő példaként. Amiben mondjuk igaza is van, azzal a megjegyzéssel, hogy kultúratemető cikkében Demeter szemérmesen hallgat a saját pártjának (inkább vonalának, mert pártról az ő esetükben talán túlzás lenne beszélni) sokszor ugyancsak Patyomkinszerű kultúreseményeiről, ezzel némineműleg hiteltelenítve az általa felállított diagnózist.
Ami viszont egyértelmű félrediagnózis, az az, hogy ‘Nagyvárad nincs rajta a magyar kulturális térképen.’ A tévedés abban áll, hogy Demeter nem tesz különbséget a váradi művészek, kultúremberek teljesítményének szinvonala, illetve a városban zajló kulturális események között, ami azért mégiscsak különbség. Hát persze, hogy nincs egy Adynk, és emiatt mindig visszasírjuk Várad egykori dicső múltját, de Adyja, sőt, Pilinszkije, Weöres Sándora jelenleg nincs Budapestnek, Győrnek és Debrecennek sem. Persze, nekünk nemcsak Adynk nincs, de nincs komolyan számba vehető színházunk, rangos komolyzenei együttesünk, nincsenek országos, nemzetközi hírű íróink, képzőművészeink (bár azért Onucsán, Ujvárossy, a Jakobovitsok…?), könnyű- és komolyzenészeink, nincsenek veretes tartalmú, komoly alkotói műhelyként is szolgáló folyóirataink, nincsenek szinvonalas egyetemeink. Mindemellett a város mégis egyre inkább rajta van a kulturális térképen. Ha ez nem így lenne, akkor mit keresett volna nálunk Esterházy Péter, Nádas Péter és a Törzsasztal sorozat többi meghívottja, akik a mai magyar irodalom legnagyobbjai; hogy találtak volna ide a világhírű dzsezzmuzsikusok, akik szinte hetente fellépnek a Posticumban? Vagy Balogh Joék el tudták volna hívni a Mezzofortet, vagy Vukán Györgyöt, ha Várad nem lenne rajta a kulturális térképen? És mi a helyzet Ligeti Andrással, aki állítólag (sajnos nem voltam ott a koncerten) csodákat művelt a Váradi Filharmónikusok élén; és Jandó Jenővel, Bogányi Gergellyel, akik a londoni, párizsi, milánói stb. koncertpódiumoknak is szivesen látott vendégei? És most csak azokat a neveket, eseményeket említem, akik, amelyek az elmúlt években voltak, történtek Váradon, és gondolom a felsorolt nevek sem Patyomkinok… Fontos ezt hangoztatni, hogy ne vegyük el a kedvüket attól, hogy a továbbiakban is eljöjjenek hozzánk.
Tegyük hozzá, hogy a sport is a kultúra része, és bár igaz, hogy nincs első ligás focicsapatunk, viszont vannak bajnok vizilabdázóink. Igaz, nem fogunk egyhamar Nagyváradon futsal-eb-t rendezeni, de rendezett a város ifjúsági vizilabda EB-t, sőt, a Demeter és mások által is példaképül elénk állított Debrecennel közösen pályáztunk felnőtt vizilabda EB megrendezésére. És ha már Debrecen szóba került, akkor ismerjük el, hogy ott olyan létesítmények (Főnix csarnok, Modem) jöttek létre, amelyek már önmagukban is rangot adnak a városnak, a bennük szervezett események pedig még inkább öregbítik a civis város hírnevét. Abban igaza van Demeternek, hogy Debrecenben következetes, távlatokban gondolkozó kultúrpolitikával sikerült jelentős dolgokat összehozni, míg mi megrekedtünk a balkáni politikai dzsuvában, aminek, jelzem, Demeter is, meg a főnöke is a részét képezik, nemcsak az RMDSZ. Mindezzel együtt a Debrecennel való összehasonlításhoz odakívánkozik néhány észrevétel. Szinte mindenki csak azt hangoztatja, hogy mindkét város ugyanakkora, ugyanabban a régióban helyezkednek el, ergo egyenlő esélyekkel is rendelkeznek mondjuk a kultúra fejlődése tekinetében. Van itt azonban néhány nem elhanyagolható részlet, ami egyenes következménye annak, hogy a kultúra szempontjából a két város mégis ennyire különbözik egymástól: Debrecen egy tőlünk Nyugatabbra fekvő, és már pusztán emiatt is valamivel felvilágosultabb ország második legnagyobb városa, ahol hosszú évek óta meglehetősen stabil politikai élet van. Ezzel szemben Nagyvárad egy félbalkáni, féleurópai ország x-edik méretű városa, ahol a rendszerváltás óta (meg azelőtt is) román többségű pártok irányítanak, olyan emberek, akik közül sokaknak nemhogy a magyar, de még az összváradi kultúrához sincs semmi közük, tehát kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a helyi kultúrával bíbelődjenek. Ebben a politikai élet-halál harcban az RMDSZ minden eszközét és erejét arra használja fel, hogy életben maradjon, és megőrizze befolyását a magyarság körében, ezért a magaskultúra helyett szinte törvényszerűen az égbelövöldözést, az operettezést, meg a lagzilajcsizást támogatja.
A magaskultúra nem demokratikus intézmény, mert az csak a kiválóságokról, és az átlagnál magasabban képzettekhez szól. A demokráciában pedig a pártok mindig a lehető legnagyobb tömegekhez kívánnak szólni, ezért támogatják, pénzelik a középszert, mert ezzel többekhez eljuttathatják politikai üzenetüket, méghozzá kevesebb pénzből. Ezért tartom naivitásnak azt, hogy a politikusoktól várjuk a magaskultúra támogatását, finanszírozását. Persze, ha lenne affinitásuk a művészethez, és nemcsak rongyrázásnak meg tekintélynövelésnek használnák fel az igényes kultúrát, az nem lenne éppen megvetendő, csakhát az elmúlt évek, évtizedek igazolták azt, hogy nem a lakatospéterektől kell a megváltást várniuk a kultúra embereinek. Hogy mi kell az élő, igényes kulturális élethez, nem tudom, csak sejtéseim vannak. Talán kell egy hangulat, ha úgy tetszik egy kedvező korhangulat; kellenek gazdag emberek, akiknek vagy van saját ízlésük, vagy van bennük annyi szerénység és jóérzés, hogy olyan emberek tanácsára hallgassanak, akik tudják, mi a művészet, a kultúra. Ez volt a régi Váradon, és még valami rendkívül fontos: igény valami jelentősre. Így lett Sas-palotánk, színházunk, városházánk, és persze költészetünk, közéletünk. Ma Váradon mindebből szinte semmi sincs, bár, mintha igény mégiscsak lenne a komoly kultúrára. A felsorolt nem Patyomkin nevek talán ezt a sejtésemet támasztják alá.
Ez az én diagnózisom.