politika a gyökön

Gyakran felhangzó ellenvélemények ellenére mégiscsak jó dolog politikusnak lenni. Mondjuk RMDSZ-es politikusnak, ugyanis ennek a szervezetnek sikerül az a teljesítmény - és itt már az iróniának mintha tényleg nem is jutna terep - hogy politikai melléfogások, baklövések, melléugrások dacára mégis mindig kormányra kerül. Van-e még a társadalmi életnek olyan szegmense, ahol melléfogsz, és még szinte megjutalmaznak? Megtörtént már valakivel az, hogy egy számot sem talált el a lottón, de a sorsolás másnapján felhívták azzal a szöveggel, hogy maga ugyan egyetlen számot sem talált el a hatból, de mi azért adunk magának egy főnyereményt? Mert az RMDSZ-szel valami ehhez hasonló történt. Csak hogy emlékeztessek: az RMDSZ 2004 óta mindig Traian Basescu ellen menetelt, mégis sikerült mindig nyeregbe kerülnie, és ott maradnia. 2004-ben Nastaset támogatta Basescuval szemben, aztán Basescu nyert, az RMDSZ meg kormányra került Traian Basescu speciális invitálására. Ez a kibékülés nem tartott sokáig, hiszen néhány évre rá (a pontos évszámra nem emlékszem) a híres 322 honatya megszavazta az államfő leváltásáról szóló referendumot, köztük a magyarság képviselői is. Persze Basescu maradt elnök, az RMDSZ meg a liberálisok maradtak kormányon. Most eljött az újabb választás, Romániában szinte mindenki, aki él és mozog, Geoanat támogatta, köztük az RMDSZ is, aztán mégis Basescu lett a győztes. Mégis, melyik párt szaladt azonnal a kormányba? Az RMDSZ. Persze nem csak az érdekképviselet hülye szerencséjét kell az elmondottakban látni, hiszen Basescu ugyanúgy ennek a történetnek a része, elvégre ő hívta a kormányra azokat, akik annyiszor köpték szembe, ahányszor csak bírták. De Basescu lenyalta a flegmát, mert neki kormány kell. Úgyhogy fölösleges sokat sóhajtozni: a nagy gyűlölködések, lejáratások mögött, alatt, szépen meghúzódó, egymás kibékítésére kényszerítő érdekek léteznek. Amit a politikusok a ‘haza érdeke’ szófordulattal szoktak leírni. Ha most elővenném és összegyűjteném mindazt, amit csak az elmúlt egy hónapban az RMDSZ-es politikusok Traian Basescura és Emil Boc kormányfőre mondtak, szinte megdöbbennénk, mert azt gondolná minden értelmes ember, hogy itt már végképp áthidalhatatlanok az ellentétek, és a magyarság legnagyobb, már-már létkockánforgó érdeke az, hogy úgy óvakodjon Basescutól és a bandájától, mint az Al Kaidától. És a banda szó itt nem csupán egyszerű retorika. Nem csoda ugyanis, ha az egyszerű emberek nemhogy kiábrándulnak a politikából, de teljességgel érdektelenné válnak iránta. Hiszen itt minden lépés, gesztus, mondat becsapás: itt nincs jobb, és nincs baloldal, itt nincs tisztességes, és nem tisztességes párt, itt nincs megbízható és nem megbízható politikus, itt csak (most ellopom valakinek találó gondolatát) pártokba tömörülő bandák vannak, és az RMDSZ egyike ezeknek a bandáknak. Muszáj nekik kormányra kerülni, hogy a központi költségvetésből juttathassanak az RMDSZ-es polgármestereknek is, akik csak akkor maradnak fenn, ha a helyhatósági választásokra fel tudnak valamit mutatni, ami éppenséggel állhat abból is, hogy fenntartják saját klientúrájukat. Az RMDSZ-t a polgármesterei tartják életben, mert ők tudnak helyeztet teremteni az embereiknek, ők tudnak közpénzekkel, munkahelyekkel, befolyással gazdálkodni: egyszerűbben szólva kenyeret adnak a sajátjaiknak, akik hálából megszavazzák az RMDSZ-t. Amennyiben viszont elesnek a forrásoktól, oda lesz a politikai támogatás is. A leírtak kábé megegyeznek a bandaszerű támogatás jellemzőivel, mely megkülönböztetendő az értékelvű, vagy akár ideológiai támogatástól. Az értékelvű támogatáshoz közös értékekre, az ideológiaihoz pedig közös társadalomkoncepcióra lenne szükség. Ilyenek itt nincsenek. Hogy mik vannak, lásd fentebb.

Na igen, de a Tőkés László! Ő a következetes, becsületes honfi! Még érveket is hallottam annak alátámasztására, hogy ő mennyire egyenesen, értékelvűen űzi ezt a politikát. Az én logikám szerint Tőkés ha valóban következetes lenne, akkor azt mondta volna: Basescu úr, szégyellje magát, amiért lepaktált azokkal, akik önt unos untalan támadták, gyalázták. De az ő logikája eltér az enyémtől, mert a politikában rendkívül furcsa, mondhatni teljesen logikátlan logika járja, ezért szidja Tőkés az RMDSZ-t, és Basescut továbbra is vagány csávónak, jobb mint a többinek nevezi. Nyilván, mentegetni kell a kis kopasz manővereit, mert Orbán Viktor és a Fidesz számára az itteni narancssárgák lesznek a stratégiai partner, ha Magyarországon valóban Viktorék győznek. Ha Tőkés valóban őszinte politikus, akkor 1. örülnie kellett volna annak, hogy az RMDSZ segítséget nyújt Basecunak ahhoz, hogy kormány alakuljon Romániában, mert Basescu számára ez a legfontosabb és 2. üdvözölnie kellene az RMDSZ kormányra kerülését, mert annak jelét kellene lássa benne, hogy az RMDSZ belátta eddigi politikájának kudarcát és amellé állt, akit Tőkés is támogatott. Persze püspök úrnak fáj, hogy Basecu, aki mellett ő kiállt, azzal hálálja ezt meg, hogy lepaktál azokkal, akik Tőkés szerint a magyarság elárulói. Dehát nem lehet ezt így kimondani, mert a narancssárga banda érdekei mást kívánnak. Például azt, hogy Romániában is erőltetni kell a jobb- és baloldal közötti antagonisztikus ellentétet, mert ez Magyarországon is egész jól beválik. Az már csak egy részletkérdés, hogy Magyarországgal ellentétben Romániában nem létezik jobb- és baloldal, mert itt minden kormánykoalíció a napi érdekek mentén áll össze, és szintén a napi érdekek miatt esik szét. Visszatérve Tőkésre, ő sokmindent lenyelt már Basescunak és bandájának, most nem sorolom fel, mert megtettem ezt más alkalmakkal, de ennek a különös Basescu szimpátiájának oka az, hogy a Fidesz ellenében nem politizálhat. Vagyis politizálhatna, de minek? Jó ez neki így.
Nekünk meg legyen egy boldogabb új évünk!

A fenti címet egy politikai éleslátással rendelkező ismeretlen szavazó ihlette, aki Bihar megye valamelyik választókörzetében a fényképről kivehető módon szavazott. Az még rejtély, hogy miért éppen Traian Băsescuról gondolta azt, hogy ő lenne a kutya, Mircea Geoană pedig az eb, de hát ez is olyan kérdés, amilyen a román politikai életben lenni szokott, ahol csak nüanszokban érzékelhető valamelyes különbség a politikai képviseletek között. Én is érzékeltem egy ilyet a sok ál- és hazug disztingválási kísérlet sűrűjében.
Vasárnap este urnazárás előtt, meg annak környékén, munkaköri kötelességem folytán a PD-L megyei pártközpontjába kellett látogatnom, hogy megfigyeljem az első reakciókat az exit poll eredmények kihirdetésekor. A már jól ismert arcok fogadtak, hiszen többször jártam már náluk sajtótájékoztatón, és több közintézményben is megfordultam már, amelyek vezetői most a pártszékház nagytermében megfeszülve bámulták a tévét, hogy megtudják, másnap igazgatók lesznek-e még, vagy szedhetik a fájukat. Akkor még nem tűnt fel semmi különös bennük: jól öltözött, kikupált embereknek tűntek, olyanoknak, akiktől nem idegen az angol vécé, és akik alkalomadtán néhány szabatos körmondatot is meg tudnak fogalmazni édes (román) anyanyelvükön, de azért még mindig nem tudták levedleni azt, hogy első, maximum másodgenerációs városlakók, még ha már a cigarettát is olyan úri módon tudják a kezükben tartani.

Ehonnan kellett nekem továbbállnom a liberálisok főhadiszállására, ahol viszont az a meglepetés ért, hogy egy nagykutyát sem találtam ott. „Hol a főnök?” - kérdeztem az egyik szimpatikus szöszitől, aki egykor még a sajtóban jeleskedett. „Átmentek a PSD-hez” - mondta a nem ínyemre való választ, mert ez azt jelentette, hogy nekem is át kellett caplatnom a PSD pártszékházba. Ezzel már voltak néminemű gondjaim, mert ott viszont nagyon ritkán jártam, azt sem igazán tudtam, hogy hol van a bejárat. Végül csak bejutottam, de eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen sok liberális honfiú ténfereg a tömegben. Miután már megismerkedtem a helyszínnel és felmértem a terpet, akkor tűnt fel nekem a szögfejbe megfigyelés: mennyi paraszt van itt!? Számomra teljesen ismeretlen arcok, tehát nem liberálisok, mert azokat is már névről ismerem, hanem olyan férfiak és nők, akik ha tagadnák, akkor sem hinném el nekik, hogy hétvégén nem hazajárnak kapálni, gereblyézni egyet, és amikor megszólaltak, akkor is mintha az Etno meg a Favorit tévé énekelt volna. Ezekben a pillanatokban a lehető legkonkrétabban, a természeti valóságban érzékeltem, hogy mi az a nüansznyi különbség, ami tulajdonképpen elválasztja egymástól a PD-L és a PSD tábort. Mert az, hogy az egyik jobboldali, a mások meg baloldali párt, az a politikai elemzőknek beadott, vagy éppen általuk kitalált mese, ugyanis mindkét alakulat az egykori kommunista nomenklatúrából nőtt ki, azzal a különbséggel, hogy az idősebb generáció hűséges maradt Iliescuhoz, a fiatalabbja pedig mihamarabb nyugati szintű karriert és életvitelt akart magának, és amikor ezek elérkezettnek látták az időt (megfelelő ritmus- és ütemérzéküket a Zsil-völgyi bányászok segítségével tökéletesítették), megcsinálták Petre Romannal az élen, Traian Băsescuval az árnyékban a Demokrata Pártot. A kettéválás meglehetősen homogén módon zajlott le: azok a posztkommunisták, akik már valamelyest kiemelkedtek a rögből, akik már zsigerileg is jobban érzik magukat egy városi dizsiben vagy egy elit vendéglőben, mint a szülők parasztházában, azok mintha erőteljesebben vonzódtak volna a demokratákhoz, míg a retrográdabbja, meg azok hozzátartozói, vagyis a népi világ emberei maradtak Iliescu mögött. Hát ez az a különbség, ami a kutyát az ebtől elválasztja: hogy az egyik városi posztkommunista, a másik meg parasztposztkommunista. Szinte félelmetes, hogy effajta szociológiai kifejezéseknek milyen szembeötlő leképeződése van a valóságban.

Az a furcsa, hogy a két jelölt közül inkább Băsescu viselkedik úgy, mint egy cörán, Geană meg a kimosdatottabb figura, de a PSD alapréteg, vagyis az óromániai parasztság kitartott a PSD kitartottja mellett, míg Băsescu az urbánusabb Erdélyben és a nagyvárosokban hódított. Mondjuk ez talán annak tudható be, hogy nálunk még az urbánus, meg a népi között is árnyalatnyi a különbség, mert mindkettő ugyanakkora paraszt…

A választás napjának délutánján a megyei választási irodánál azon tanakodtak az újságírók, hogy milyen címet adjanak vezető cikküknek. Jött is a poén: írd azt, hogy Győzelem! A mieink nyertek! Felzúdult a kacaj, de a poén mögött tartalom is van. Mindegy, hogy ki győzött, hiszen mindkét jelölt a miénk. Még akkor is, ha a Mi-be (sajnos) a nem románokat is bele kell venni. Jelenleg a két jelölt, és az ő szintjükön álló politikusok vezetik Romániát, és mindannyian pont olyanok, mint az ország, amelyiket irányítani akarják. Hogy a hatalmas politikai koalíció ellenére most Băsecu jött ki győztesen, az számomra csak azt bizonyítja, hogy ő az, aki valamivel pontosabban leképezi a mai román társadalmat, mert mindkető egymásra hasonlítóan közönséges, és mindkettő csak éppen annyira hamis és csalárd, amennyi már elég a sikerhez. Most Băsescut érdemeljük, mert ilyenek vagyunk. Van öt évünk arra, hogy változzunk. Persze, az nem mindegy, hogy merre, mert még az is megeshet, hogy öt év múlva már Băsescut akarnánk visszasírni.

Az első forduló után az volt az elmémben, hogy a két rossz közül Geoanara fogok szavazani. Azért gondoltam ezt így, mert Basescu túl sok rossz fát tett a tűzre az elmúlt öt év során. Hogy most csak a magyarságpolitikáját említsem: székelyföldi kétkulacsossága már legendaszámba megy, a derék székely népek füle tövét vakargatta, emellett meg osztogatta megfele politikailag a magyarságot; aztán lesöpörte az asztalról az autonómia-történetet, és még Sólyom Lászlót is megalázta, amikor mondvacsinált ürügy alapján nem engedte repülővel beutazni Romániába. A mai politikai káosz is nagyrészt neki tudható be. Azzal érveltem magamnakm, hogy inkább választok egy olyat, akivel tudni lehet majd azt, hogy ki kormányoz, és kivel, és miért, merthogy Basescuval ez is örökösen kérdéses volt. Ő az aki felkér kormányozni pártokat, aztán meg mindet ki is akarja rúgni, amelyik nem a PD-L.

De aztán a két választási forduló előtt napvilágra került a video. Ezen Basescu megüt egy gyereket. És ettől a perctől kezdve az államfőválasztási kampány a következőképpen tematizálódott: ha Basescu ütött, nem lesz államfő, ha Basescu nem ütött, akkor államfő lesz. Nekem azonban ugyancsak ettől a pillanattól kezdve megszűnt létezni Mircea Geoana, mint államfőjelölt. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ha Basescu ennyire nem képes kontrollálni magát, akkor nem alkalmas arra, hogy egy országot vezessen, viszont mit gondoljunk azokról, akik most, a választási kampányban Geoana támogatása érdekében előjöttek ezzel a videoval? Megmondom azt, hogy én hogy gondolom. Azok, akik ezt a videot napvilágra hozták, vagy gyártották (mert számomra még ez sem eldöntött kérdés) ezzel bizonyítottan ütöttek egyet azon a gyereken, mert az ő valóságos vagy misztifikált szenvedését kihasználva akarnak politikai tőkét kovácsolni maguknak és Geoananak. Azok az emberek jöttek elő ezzel a felvétellel, akik öt évig tartogatták a tarsolyukban azt, arra gondolván, hogy egyszer jól fog az még jönni. Ez a momentum most jött el: itt-ott kipallérozzák photoshoppal a felvételt, és máris kész a jó kis lejáratás. Ha Basescu tényleg ütött, akkor öt évig mit csináltak ezek az urak? Nem sajgott a szivük a megütött gyerekért, nem fájt nekik a megaláztatása? Hát persze, hogy nem, hiszen akkor még Basescu volt az emberük, tehát éppenhogy az volt az érdekük, hogy minden effajta kompomittáló felvételt titkosítsanak. Ezek az emberek akkor sem avatkoztak volna közbe 2004-ben, ha Basescu éppenséggel feldarabolja a kamerák előtt azt a gyereket. De most, hogy a politikai érdek úgy kívánja, az emberségükben mélyen megbántott honpolgárok pózát magukra öltve mutogatnak ujjal Basescura, de nem veszik észre azt, hogy ők maguk mekkora erkölcsi csapdába estek. Ha az ominózus felvétel valóban hiteles, akkor azzal már rögtön 2004-ben elő kellett volna jönni, és Basescut nyilvános bocsánatkérésre kényszeríteni. Az nagyon valószinű, hogy Basenak ez az államfői mandátumába került volna, de egy rendkívül pozitív üzenete is lett volna a román társadalom számára, méghozzá az, hogy egy gyereket nem üthet meg súlyos következmények nélkül még egy politikai potentát sem. Így azonban egy ettől erősen elütő üzenet járja be az országot: bármilyen eszköz megengedett ahhoz, hogy az ellenfeledet kicsináld. Ha egy gyerek szenvedése az ára ennek, ne habozz azt is bevetni! És akkor még nem is említettem azt az eshetőséget, ha az a felvétel minden kockájában hamisítvány! Aki ilyen cinikus, kíméletlen eszközökkel kívánja lejáratni politikai ellenfeleit, az számomra egyszerűen csak maffiózó, így értelemszerűen nem szavazom meg azt a személyt, akit ezek támogatnak.

Szóval a gyerek visszaütött, mert ahelyett, hogy a videosok szavazót szereztek volna Geoananak, az én személyemben legalábbis, szavazót veszítettek. Az igaz, hogy ettől még nem fogom Basescut megszavazni, de ez a sztori végképp kijózanított, és figyelmeztet arra, hogy ez az ország rendkívüli erkölcsi válságban van. Innen már szinte csak egy lépés az, hogy a politikai küzdelemben a nyílt erőszakhoz folyamodjanak az ellenfelek. Mert amikor egy közös erkölcsi minimum nem ad tartást egy közösségnek, egy társadalomnak, akkor már csak egyetlen összetartó elem marad: a nyers erő.
Abban az országban, ahol Basescu vagy Geoana az alternatíva, ott égetőbb szükség van az autonómiára mint gondolnánk…

Sokan kérdezték már tőlem, na jó, nem sokan, de többen, hogy miért csak Tőkésről engedek meg magamnak kritizáló, leleplező blogbejegyzéseket, az RMDSZ-en sosem köszörülöm a nyelvem. A válaszom ezekre a kérdésekre mindezidáig az volt, hogy nem fértem hozzájuk, vagy ha úgy tetszik, az élet úgy hozta, hogy nem történt a direkt RMDSZ-es kontaktusaimban olyasmi, ami egy jó kis blogbejegyzésre sarkallt volna. Eddig ügyesen ügyeskedtek, mondhatni. Jelentem, ez mától nincs így.

Történetem főhőse Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, akit sokszor megkörnyékeztem már bizonyos helyi események, történések hátterét megtudakozandó. Ő az az ember, akit ha felhívtam, megkérdeztem egy ügy kapcsán, szinte mindig elmagyarázta azt, hogy mit miért ne írjak meg. Megtehette ezt, hiszen mindig el is mondta: ha a beszélgetésünket publikálom, akkor ő a sajtó nyilvánossága előtt mindent tagadni fog. És persze sosem feljetette el hangoztatni azt sem, hogy ő a közösség nevében kéri ezt, nem magáért, nem obskurus érdekek miatt. Persze, ez utóbbi tekintetben nehéz lett volna hitelt adni a szavainak, és e hitetlenkedést sok esetben ő maga csak erősítette off the record kijelentéseivel, mert szinte mindig volt azokban a mondókákban ún. kiskapu, ügyeskedés, fifika, háttéralku, amit nagy nyilvánosság előtt még egy politikus sem vállalhatna, egy tisztességes ember meg még annál is kevésbé, nekem pedig se időm, se kapacitásom nem volt arra, hogy utánajárjak a nem hivatalosan meglebbentett dolgoknak. Nyilván, az ő félre megjegyzései túlnyomórészt magyar népmesés kijelentések voltak, amolyan mondtam is valamit, meg nem is, hiszen a fajsúlyos ügyekről csak legendáriumi szinten beszélt a magyar közössség életét érintő minden titkok tudója.

Főhősöm december elsején, kedden délután okozta a megdöbbenést egy látszólag, és megítélésem szerint a valóságban is bagatell ügyben. A nagyváradi helyi tanács szavazott többek között egy a nagyváradi múzeumkertben felállítandó emlékműről. A határozat anyagát az ülés után az RMDSZ-es tanácsosoktól kaptam meg, és ahogy az a fotókópián is látszik, a határozat feketén fehéren arról szól, hogy az RMDSZ megalakulásának huszadik évfordulójára készülő emlékművet állítanak fel Nagyváradon. Mivel elég lusta vagyok hivatalos szövegeket olvasni, a további részletek kapcsán felhívtam Delorean Gyula tanácsost. Ő el is mondott ezt azt, de aztán elkotyogta azt is, hogy ez a megye bulija, erről többet tudna Szabó Ödön.

Felhítam Öt. Amikor megkérdeztem, hogy mondjon valamit az RMDSZ-emlékműről, ő elmagyarázta nekem, hogy az nem az RMDSZ-nek állít emléket, hanem annak a tíz magyar értelmiséginek, akik 1989 december 23-án először összeültek tanácskozni, és ebből a kezdeményezésből jött létre több magyar civil szervezet is, például a Tibor Ernő Galéria, a Barabás Miklós céh. Nagyszerű, mondtam én, akkor a helyi tanácsi határozat szövege mellett idézhetem Ö mondókáját, így adva teljes tájékoztatást az olvasóknak a készülő emlékműről. Itt jött azonban a ledöbbenés. Ö kijelentette: amennyiben leírom azt, hogy a városi tanács határozatában az szerepel, hogy az egy RMDSZ emlékmű, akkor ő nem nyilatkozik semmit, ezen kívül pedig soha az életben szóba se áll velem. Erre már felhúztam a szemöldököm, hiszen az nagyon veszélyes terület, amikor egy politikus (vagy bárki) egy ellenőrizhető tény elhallgatására kéri az újságírót. Innentől kezdve számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy Ö nem tájékoztatni, hanem manuipulálni akarja a közvéleményt. Ez akkor vált még nyilvánvalóbbá, amikor elkezdett motyogni valamit Tőkésről, meg arról, hogy azt bezzeg nem úgy írjuk meg, hogy Tőkés a forradalom húsz éves évfordulóján önmagát ünnepelteti színdarabokkal, emlékműsorokkal, satöbbikkel. Akkor még nem értettem, mit akar ezzel a hogy jön idével, de most mintha derengene valami: az RMDSZ talán frusztrálva érzi magát, mert ő is kér magának egy szeletet a dicsőségtortából, és ha Tőkés színdarabokkal, meg emlékműsorokkal villant, akkor érdekképviselet lép egyet előre, és valami tartósabbat, mondjuk egy emlékművet álmodik meg magának, mert ahogy a klasszikus is mondja, a színdarab szalad, de az emlékmű marad, az emlékmű marad. Hogy aztán ezt miért nem szabad, legalábbis első körben, RMDSZ-emlékműnek hívni, az nyilván valamilyen politikai megfontolás. Netán akkor nem lehet közpénzt kanalizálni az emlékmű felállítására. Itt találgatásoknak széles terep jut.

Hogy ez tulajdonképpen egy pitiáner ügy, mondod? Helyzete válogatja, mert ami az RMDSZ-nek egy átlagos sakkhúzás, az egy újságíró számára meglehetősen kompromittáló tud lenni. Márpedig az igencsak elásna engem, ha holmi politikus nyomatékos felkérésére én elhallgatnék tényeket. Meg is vagyok lepve egy kissé, hiszen sokkal intelligensebbnek gondoltam Ödönt annál, hogy ilyen aberráltan primitív módon állja útját az információ terjedésének. És azt sem nagyon tudom elhinni róla, hogy nem érzi át, mennyire kompromittáló ez egy újságíróra nézve, ha politikai megfontolásokból a tények elhallgatására kérik, még ha ezerszer a közösség érdekeiről szóló mesével körítik is ezt a kérelmet? Olyan ez, mintha a rendőrtől azt kérnék, hogy ne konstatálja a bűncselekményt, vagy az orvostól azt, hogy ne diagnosztizálja a betegséget… Érdekes, amikor a Nagyvárad helységnévtáblák magyar nyelvű feliratának megrongálásáról volt szó, akkor minden megkérdezett RMDSZ-es előszeretettel elmondta véleményét toleranciáról, európaiságról, békés együttélésről, háboroghatott a civilizálatlanságon, elítélhetett, tiltakozhatott, tetszeleghetett pózokban; akkor valahogy Szabó Ödönnek sem akaródzott azt mondani, hogy nem szolgálja a megbékélést, a népek közötti megértést, meg a többit az, ha megjelentetjük a puszta tényt, hogy piros, sárga és kék festékkel lefestették a Nagyvárad helységnévtáblákat.

A sztori másik meghökkentő eleme az, hogy még Szabó fenyegetőzik azzal, hogy ha leírom szó szerint a helyi tanácsi határozatot, akkor soha semmilyen ügyben nem fog nekem többé nyilatkozni. Csakhogy elfelejti azt, hogy a bizalom egy oda-vissza játék, és úgy, ahogy ő elveszíti a bizalmát bennem, ugyanúgy én is elveszíthetem a bizalmam benne, márpedig ha egyszer egy politikus (vagy bárki) információforrásként kompromittálja magát egy újságíró előtt, akkor az bizony meglehetősen előnytelen a politikusra (vagy bárkire) nézve. Van még e blog olvasói között olyasvalaki, aki azt gondolja, hogy megbízok a Szabó Ödön nevű információforrásban, miután ő a tények elhallgatására szólít fel? Ne legyen, mert hitem szerint a hazugság vagy az elhallgatás nem szolgálhatja egyetlen közösség érdekeit sem, egy érdekcsoportéit annál inkább. Hogy ez az érdekcsoport most az RMDSZ, azt dolgozza fel mindenki maga úgy, ahogy tudja.

Ma már túl sokan, és túlságosan erős meggyőződéssel vallják, hogy ismerik és cselekszenek a közösség érdekeiért, túlságosan könnyedén, a legcsekélyebb aggály nélkül hivatkoznak manapság a közösségre. Jó lenne már egy kis visszafogottságot látni-hallani etéren, több szerénységről (Istenem, miket mondok!), szemérmességről tanubizonyságot tenni, és újra megtanulni azt - mert elfelejtődött - , hogy nem ildomos folyton szájra venni a közösség nevét, mert a sok szájáravételtől bepiszkolódik.
A közösség.