politika a gyökön

A meccset nem láttam. A bukarestit. Vagyis nem; pontosítok. Megnéztem az első félidő 27. és 32. perce között a pályán zajlódó eseményeket - igen, a legszóbb szerint a pályán történteket -, és úgy döntöttem, hogy ezzel fölösleges kínlódni, mert csak annyit láttam, hogy két embercsoport próbált úgy tenni mintha sportolna, nem egészen meggyőző hatásfokkal.
De már a meccs előtt inapokkal, de főleg az után azt hallottam, hogy az Újpest szurkolók így, az Újpest szurkolók úgy. A magyar és a román sajtó zúdította az arcunkba azt, hogy ezek a magyar drukkerek pokolfajzatok. Elhittem nekik, egyrészt mert én is sajtó vagyok, és én sem hazudok sose, csakúgy mint a Népszabadság meg Orbán Viktor, másrészt meg a mérkőzmény utáni szombaton jött a megerősítés. Sorban három, egymás után.
Délelőtt valami orvosi díjkiosztós konferencián voltam, ahol egy kolozsvári szervátültető orvosprofesszor tartott előadást a szervátültetés történetéről, és amikor a romániai meg a magyarországi statisztikai adatok összehasonlításához ért, kijelentette: a magyarok ebben is jobban állnak nálunk, biztos azért mert agresszívebbek, ezt a fociszurkolóik is bizonyítják. Kuncogás a teremben. Nekem meg szögütés fejbe:, „na ezek az újpestiek biztos sok hülyeséget csináltak, ha már Lucan professzor is szóvá teszi ezt…”
Egy órával később a városi strandra mentem hangulatjelenteni. Ahogy ott téblábolok, meglátok egy labdazsonglőr fiatalembert. Odamentem hozzá, álljon már be labdával a fején, hadd fényképezném le. A mellette lévő másiknak feltűnhetett az Új szós pólóm (szlovákiai magyar kollégáimtól, barátaimtól kaptam), és egyből asszociált: „mi van, tán Újpest szurkoló vagy?” kérdezte, sunyi pillantásával nyomatékosítva, hogy jobb lesz, ha mihamarabb elhúzok a sunyiba.
Ugyanaznap este egy kertrhelyiségben. A barátaimra várok, akik szokás szerint késnek. És bár éppenséggel let volna más is, mit tennem, de én a legkényelmesebb megoldást választottam; kötelességtudó besúgókhoz hasonlóan hallgattam, mit beszélnek a másik asztalnál. Két román fiatal volt, egy fiú és egy lány. A lány kifejtette: „én utálom a Steauat. Amikor elkezdődött a meccs még az Újpestnek akartam szurkolni, hogy verjék el jól a steauasokat, de amikor láttam, hogy mekkora parasztok a szurkolóik, akkor már inkább a Steauanak drukkoltam.” Azt hittem nem hallok jól: egy román, aki inkább akart volna az Újpestnek drukkolni. Kezdett érlelődni bennem a blogbejegyzés, arról, hogy román-magyar megbékélés, az egymást megértés lehetősége és reménysége, amit holmi szurkolók cigányozással, ordibálással, töréssel-zúzással tönkre akarnak tenni, ocsmányságukkal hátráltatni akarják azt, ami nekünk itt, Erdélyben, (persze, persze, Partium, Bánság, Szilágyság, Szórvány is, tudjuk a verset) egyedüli esély a normális életre: a megértés, vagy legalább egymás tiszteletének tartós megszilárdulását. Ez lett volna az üzenet. Mígnem két napra rá (!!!) jött a Deákné vászna. A vásznon a felirattal. És a szégyen, még őhelyettük is. Utána a magától adódó kérdés: hogy lehet az, hogy négy napig semmit sem hallottam a Steaua drukkerekről a sajtóban, mert még a pályára beszaladó őrült is Újpest szurkolónak volt eladva első körben? Ekkor fordult meg a kocka sajtóban is. Például az Adevarulban a magyar nyelvű bocsánatkérés. Szinte vérlázító helytelenséggel íródott egyébként. Bezzeg a steauasok tökéletesen tudtak magyarul… De legalább a gesztus! Majd jött a visszavágó bombariadóval, steauas balhéval, miegyébbel. Most pedig itt ez a blogbejegyzés, de már nem az az üzenete, amil eredetileg akart lenni, hanem az, ami a valósághoz kétségkívül közelebb áll: minden csapat ultrása ultraocsmány, ne hagyjuk magunkat becsapni, áltatni azzal, hogy elfogadhatóbb az, hogy cigányozunk annál, ha a lecigányozottak anyáinkat gyalázzák, csupán azért mert a „mieink” csinálják. És még valami: ne az újpesti ultra döntse el, hogy a román az cigány, ne ő döntse el, hogy mi vesszen, és mi maradjon, és ne a csillagos ultra döntse el azt, hogy mit hoz a világra egy magyar asszony. Ne ők. És ne a sajtó, amelyik mindig mindenben ítélkezni akar, ráadásul nagyon hamar. Mondhatni elhamarkodottan. Mert minél gyorsabb, naprakészebb az ítélet, annál hazugabb.

Ez volt a közvetítés. De amiről itt szó esett, az nem foci.
Gáz.

Rég nem írtam már blogbejegyzést. De szerencsére Tőkés László a maga rendkívül inspiráló személyiségével olykor témákat szolgáltat nekem.

A legutóbbi inspiráló eset a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyv nagyváradi bemutatóján esett meg, pontosabban annak befejezésekor, amikor odamentem Tőkés Lászlóhoz, hogy megkérdezzem tőle, mi fog történni azokkal a lelkészekkel, akikről kiderült, hogy besúgók voltak. A válasz körülbelül ez volt: István (figyeled? Még a nevemet is tudja!), én nem válaszolok magának, mert a múltkor is úgy készített velem interjút, mint egy paparazzo, nem küldte el nekem a szöveget, hogy megnézzem, tetszik-e.
Ismereteim szerint - melyek kínosan végesek, belátom - a paparazzo magyarra fordítva lesifotóst jelent. Kiterjesztve a szó jelentését, érteni alatta minden olyan személyt, aki (lehetőleg sajtó-) nyilvánosságára kíván hozni egy személyről, személyiségről róla titokban szerzett információkat, suttyomban készített fotókat, hang, video-, satöbbifelvételeket. Tekintsünk el attól, hogy a paparazzo általában az emberek magánéletében szeret vájkálni, mert ez itt most nem téma. Mindezt leszögezvén gondolom már nem kell magyarázni, hogy a paparazzo etikailag rendkívül problémás tevékenység űzője, és mint ilyen, újságírók vonatkozásában sértő éllel szokták a paparazzikat említeni. És a mélyen tisztelt, keresztény lelkületű püspök úr, önérzetemmel, önbecsülésemmel mit sem törődve, éppen ezt tette. Márpedig magára valamit is adó újságíróra ezt vonatkoztatni ahhoz hasonlatos, mintha egy lelkészt azzal vádolnánk, hogy ateista vagy, hogy még aktuálisabbak legyünk: besúgó. Nekem azonban már csak azért is nehéz paparazzoskodni református berkekben (a KREK-ről beszélek), mert mióta újságíró vagyok, szinte többet találkozok Tőkés Lászlóval és más KREK-esekkel, mint a barátaimmal (nem túlzás!!); már a szagomról felismernek. Ezek után el se tudom képzelni, hogy titkolhatnám el előlük azt, hogy riporter vagyok, mert még ha fel is venném a pápaszemes, krumpliorros, bajszos maszkot (ugye emlékeztek még Virgil szüleire a Fogd a pénzt, és fussból?), a diktafon, amit mondjuk püspök úr orra alá dugok, elárulja kilétemet meg szándékomat. Mármint azt, hogy itt most riporter és interjú van, nem lesipuska. Nem is szólva arról, ha a püspök úr által inkriminált paparazzoskodást két másik újságírókolléga (paparazzi?) jelenlétében követem el… Inkriminált interjúban tárgyi tévedés, hiba, félretájékoztatás aligha lehetett, mert diktafon, meg ha lett volna, akkor püspök úr már levélben, emilben, faxon, telefonon, és helikopterekről kiszórt röpcéldolákon is tiltakozott volna: Tévedés! Torzítás! Félretéjékoztatás! Pontosítást kérünk, helyesbítést kérünk, meg kikérjük! Magunknak!
Hát, ilyesmi nem volt. Mert ha lett volna, akkor kijavítottuk volna. A tárgyi tévedést, a csúsztatást, a sajtóhibát.

Ami pedig egy interjú anyagának előzetes autorizálását illeti az interjúalany részéről, az sajtóetikai kérdés régóta. De nem biztos, hogy máig megoldatlan. Ebben a tekintetben én szeretek David Randallra hivatkozni (többek közt a The Observer főszerkesztő-helyettese, a The Independent hírigazgatója), aki azt az álláspontot képviseli, hogy általában helyes az, ha megjelenés előtt az újságíró elküldi az interjú szövegét az interjúalanynak autorizálás végett, ha az alany ezt kéri. De vigyázat!, politikusok esetében a sajtós ezt csak a legritkább esetben tegye, mert a politikusok mindig (aláhúzva: mindig) előbbrevalónak tartják politikai érdekeiket a közérdeknél és az objektív tájékoztatás követelményénél, amiből az következik, hogy ha a riporter autorizálásra küldené a politikusoknak a még meg nem jelent interjúk szövegét, azzal gyakorlatilag tálcán kínálná fel nekik a sajtótermék ellenőrzésének lehetőségét. Márpedig a szabad sajtónak (újabb erős hangsúly: szabad), egy szabad, demokratikus társadalomban éppen az a feladata, hogy lehetőségeihez mérten kontroll alatt tartsa a politikumot, méghozzá a nyilvánosság bevonása által, ellentétben a nem demokratikus társadalommal, ahol a politika tartja ellenőrzése alatt a sajtót. Ez utóbbi okfejtést már én teszem hozzá. Merthogy másodéves politológiai tananyag. Én pedig politológus vagyok, legalábbis oklevélileg (most meg dölyfös), amellett, hogy a gyakorlatban riporter meg nem paparazzo. Tőkés László pedig politikus, még akkor is, amikor református püspök, mert az egyházon belül is politikai eszközökkel teremti meg befolyását. Ilyen eszközök egyike a nyilvánosság kizárása, amikor az érdek úgy kívánja. Vagy református lelkészeket leleplező könyv kiadásának támogatása, néhány hónappal egy esedékes püspökválasztás előtt… Hogy még fokozzam is egy kicsit az iróniát: alig tíz perccel paparazzos beszólása előtt beszélt arról, hogy a nyilvánosság a legfőbb fegyver a megtisztulási és átvilágítási folyamatban, a jelek azonban utalnak arra, hogy Tőkés László más, nem kevésbé érdekes, sőt, közérdeklődésre számot tartó kérdésben már nem tartja ennyire fontosnak a nyilvánosságot. Mindebből az summázható, hogy Tőkés László körülbelül annyit tud a szabad sajtóról meg a demokratikus nyilvánosságról, mint E. Ceausescu.
Na jó, engedékeny vagyok: N.

Erős szavak ezek, mondhatná Tőkés László vagy bármely fogadott vagy fogadatlan prókátora, és kérdezhetnék is, hogy ha én megkövetelem magamnak önérzetem, önbecsülésem tiszteletben tartását, akkor a magam során miért nem teszem én is ezt Tőkés László önérzetével és önbecsülésével. Azért, mert én nem estem bele ebbe e bűnbe. A szabad sajtónak nem dolga a politikus imázsát kozmetizálni. Ezt azért lényeges most kimondani, mert a püspök úr által sérelmezett interjúban nem az önbecsülésébe gázoltam bele, hanem felfedtem azt, hogy valamit takargat. Ez politikailag nem tett jót neki. Most pedig, egy másik nyilvánosságot érintő kérdésemre válaszul belém rúg. Csakhogy az élet egyszerű, igaz, nem keresztényi törvényei azt követelik, hogy akibe belerúgnak, rúgjon vissza.

Visszarúgtam.
De nemcsak, sőt, talán éppenhogy nem törvénytiszteletből, hanem azért, mert voltak, vannak az életben követésre érdemesült esetek - itt van kéznél egy bátor temesvári lelkész kiállásának példája (ó, inspiráció!) -, amelyek azt üzenik, hogy a hatalmasságoktól nem kell félni, hanem szembe kell szállni velük akkor, amikor a magunk igazáért kell kiálljunk, vagy amikor belénk rúgnak pusztán azért, mert végezni akarjuk az egyébként nem lebecsülésre méltó munkánkat.

„Ha valakinek vaj van a füle mögött és oka van hallgatni, az hallgasson, és ne jöjjön ő az erdő felől.” Tőkés László idézet az említett könyvbemutatóról. Ezt követeli ő a lebukott lelkészektől. Én meg ezt kérem tőle.