A tisztesség hosszútávon megéri. Ez a mérce. Nem a cinizmus, sem a dogmatikus vagy a szemforgató moralizálás. A tisztesség mindenki által teljesíthető, nem kell állhatatos hercegnek vagy Don Quijotenak lenni ehhez. De ha a társadalomba nem épül bele ez a gondolat, akkor maga a társadalom forgácsolódik szét az egyéni érdekek széttartó káoszában és az ebből is fakadó általános közönyben. Kérdés, hogy megfogadjuk-e.
Nem kérdés.
Ehhez képest annak a másiknak a hazug szlogenje: ’éljetek jobban!’ Ő megtanulta, hogy mindig csak az üdvözítő szöveget mondja, mert nem a mérték kijelölése a célja, hanem csak az, hogy a saját befolyása alatt tartsa az embereket.
Hosszútávon, mondja ő. De mekkora az a hosszú táv? Időben az lehet akár egy emberöltő, ha csupán egy emberi élet és nem a történelem léptékével mérünk, márpedig tán soha nem éltünk még annyira a pillanat és a mindennapok kiszolgáltatottágában, mint éppen most, minek folytán az emberek tán nem is tudják felfogni, hogy mit is jelent az - várni, méghozzá sokáig, amíg a tisztesség, vagy bármi egyéb kifizetődik, beérik vagy mifenét csinál. Nekünk most kell a megoldás, a lehető legrövidebb távon, mondhatni azonnal, mert az emberek időbeni távlatát a hétvége, a legközelebbi Megasztár vagy gázszámla jelenti, ez ad időnknek érzékelhető előremenetet, ez belefér a kvarcóra által jelzett idő kereteibe, ezzel szemben csalóka minden olyan megoldás, melynek ahhoz, hogy beérjen, az egyes embertől független körülményeknek is teljesülniük kell. Tisztességről szólván például annak, hogy a másik is tisztességes legyen. Ez pedig már olyan bizonytalansági faktor, ami még az alapjában véve jószándékú Jóska bácsit is arra ösztönzi, hogy amint csak alkalma adódik, becsapja a boltost, hiszen egy maréknyi potyapénz konkrétabb esélyt és segélyt jelent számára, mint a jövőben való bizakodás, amikor majd mindenki jó és becsületes lesz, és amikor a polgár nemcsak mások, de önmaga előtt is szégyellné, hogy valakit becsapott. Ez a tiszta társadalomról szóló örök utópia, nem pedig a realiás talaja. Vagy szénája. Ezért is volt furcsa…, nem jóleső, furcsa érzés hallani azt a beszédet, mely mércét adott az embereknek a most következő, nagyon nehéznek ígérkező évre. Volt mersze használni egy ennyire hülyén, ócska bádogrecsegésként hangzó szót: ’tisztesség’. Normális esetben ezt a szót szinte már csak iróniával lehet kiejteni. És ő tudhatta is ezt, talán ezért is állt elő vele utoljára, amolyan ’apropó, most jutott eszembe’ stílusban, mert így, e mondat post scriptum státuszába odacsempészte azt a csipetnyi iróniát, ami megmentette a szöveget a nevetségességtől.
Az pedig, akinek ez az üzenet személyre szabottan is szólt, legyint egyet nagy, csontos kezével, és ezt mondja: ’lárifári’.
Szeretnék én is ironikus lenni, de nálam ez hangulat kérdése.