politika a gyökön

Egyik barát - Láttam, hogy egy hozzászólás sincs a blogodhoz, úgyhogy gyorsan írtam egyet, hogy ne gondold, hogy senki sem olvassa azt, amit írsz.

Másik barát - Rendszeresen nézem a honlapot, de a blogodat sohasem olvasom.

A barátok lelkei kiismerhetők. Elárulják őket a gesztusaik.

A honosításokról a fociban.

Nézem a labdarúgó Európa bajnokságot, ami nem szokványtalan tevékenység mostanság, mert láz van. De ahogy haladunk előre Eb-ről Eb-re, egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy mikor melyik nemzet vív küzdelmet a pályán a másikkal. Még mielőtt talán egy kissé elhamarkadottan ítélkezve agyzavarodottnak titulálnátok, olvassátok el az alábbi sorokat.

Amikor megnyílt a játékospiac a nemzetközi klubszíntéren - az már elég régen volt - furcsálltuk, amikor a klubcsapatokat elözönlötték a nem abból az országból való játékosok, de azon hamarabb túltette magát az ember, mint minden olyan újdonságon, ami még érdekesnek is tűnik. Aztán elkezdődött a honosítósdi a nemzeti csapatoknál is, ami egyes országok esetében szinte természetesnek tetszett, gondolok itt a franciákra és a hollandokra, mely országok egykori hatalalmas és kevésbé hatalmas gyarmatbirodalmukból toborozták játékosaikat. De említhetném a portugálokat is, akik tárt karokkal várják a Braziliából hozzájuk érkező játékosokat. Az angolokat nem veszem be ebbe a körbe, mert a Commonwealth még mindig formálisan létező intézményrendszer, vagyis politikailag is össze vannak kötve az egykori brit gyarmatok, ami nemcsak magyarázatot, de jogalapot is adhat arra, hogy egy Dél-Afrikai származású játékos miért kerül be az angol válogatottba. Mivel pedig a fociban - tetszik, nem tetszik - de a brazilok viszik a prímet, így egy csomó nemzeti válogatottban van legalább egy honosított brazil játékos (enyhe túlzás, de tényleg csak enyhe). Még a magyarok is szert tettek egy ilyenre az elképesztő képességekkel rendelkező Leandro személyében. Nem mellesleg azok a brazil játékosok, akik török, svájci, horvát, vagy éppen magyar válogatottak lesznek, amúgy soha az életben nem lehetnének brazil válogatottak, úgyhogy az ő törekvésük érthető. A mostani Eb-n viszont kicsúcsosodni látszik az a jelenség, ami nem ma kezdődött, és amire valamilyen formában magyarázatot kell adni: amikor az egyik európai országból származó játékos egy másik európai ország válogatottja lesz. Mert mit látok az EB-n? Lucas Podolski a német válogatott csatára Lengyelország kapujába lövi a gólt, míg a svájci válogatott Hakan Yakin Törökország ellen szerez vezetést Svájc javára. És ők csak a gólszerzők… mert a jelenlegi svájci válogatottban három török származású játékos is van, míg Podololski csatártársa a lengyelekhez szintén nem kis mértékben kötődő Miroslav Klose. És akkor a harmadik csatárt, Gomezt csak most említem. És a negyediket, aki Kurányi… De van nekünk házunk tája is: emlékezzünk csak a nagy közkedveltségnek örvendő magyar válogatott játékosra, Miriuta Lacira alias Vasile. Ő viszont a brazil honosítási jelenségre illusztráció, vagyis nem volt elég jó ahhoz, hogy román válogatott legyen, de annyira jó volt, hogy bekerüljön a magyar válogatottba és ennek örömére még egy jó magyaros nevet is kapott.

Nekem ez már egy kissé fonák. Végülis a nemzeti csapatok arról szólnak, hogy egy adott időszakban, egy adott sportágban - jelesül a fociban - egy nemzet milyen tehetségeket, klasszisokat termel ki, és ezek a játékosok mennyire alkotnak összeforott csapatot. Ha ilyen klasszisok nincsenek, akkor előfordulhat, hogy a válogatott nem nyer Eb-t. (vagy de, lásd legutóbb Görögország). Vagy hoznak egy-két brazilt. Más sportágakban nem tudom, hogy így van-e, mert nem vagyok sportrajongó, és nem szoktam követni a sporteseményeket. Kivétel a foci. Ez gondolom kiderült.

A játékosok anyagi, sztárambícióinak kielégítésére ott vannak a klubcsapatok, de egy nemzeti válogatottnak akkor van értelme, ha az valóban az adott ország legjobbjait gyűjti össze. Mert amit most látok, az nem más mint, hogy a nagyobb vagy a gazdagabb országok gyakorlatilag felvásárolják a legjobbakat, Európa bármely pontjáról is származzanak. Ha ez a tendencia így folytatódik, azzal csak a kisebb vagy szegényebb nemzetek járnak rosszul, például a lengyelek a németekkel szemben vagy a törökök a svájciakkal szemben, és a kevésbé fejletteknek már a sportban sem lesz lehetőségük megmutatni tehetségüket, erejüket, bátorságukat, stb. Nem jó az, ha az országokat is úgy kategorizáljuk, mint a klubcsapatokat és a tehetséges játékosok ugyanolyan kritériumok alapján (pénz, presztizs, játékerő) választanak Lengyelország és Németország között, ahogy választanak a Manchester United és a Rosenborg Trondheim között. Mert ez méltánytalan és igazságtalan. Ha pedig nem az, akkor meg egész egyszerűen felejtsük el a nemzeti válagatottat, és legyen egy egységes Európa-válogatott. Abba bezzeg az európai nemzetek büszkeségből nem mennének bele…

És mielőtt még bárki azonnal az ellentmondás lendületéhez gyűjtene energiát, játsszunk el azzal a gondolattal (csak egy kis fantáia kell hozzá), milyen lett volna az, ha az ‘54-es Vb-döntőben Puskás Öcsi a német válogatott csatáraként lőtte volna a gólokat Magyarországnak…?

UI. Van ellenpélda is. Focirajongóknak csak annyit mondok, hogy Didier Drogba, és már tudják, hogy kiről van szó. Ő volt az, akinek felajánlották, ha jól tudom, a francia válogatottságot, de ő nem volt hajlandó, csakis az elefántcsontparti válogatottban szerepelni. Ettől még ő a Chelsea és a világ egyik legnagyobb csatára marad. És Drogba hozzáállása miatt nem tudok meghatódni azon, hogy Podolski nem örül akkor, amikor a lengyeleknek lő gólt.