politika a gyökön

Szetey Gábor, a magyar kormány személyügyi államtitkára elhagyja hivatalát. Bemondta a rádió a hírt, életrajzzal, karriertörténettel együtt. Olvassa a bemondó, hogy azért távozik a tikár, mert jó ajánlatot kapott a magánszektorból. Másik mondat: Szetey úgy érzi, hogy ő elvégezte a tisztséggel együtt vállalt feladatot. Szóval Szetey ügyes gyerek, egy év alatt képes személyügyi kérdésekben rendet vágnia, méghozzá olyan visszafordíthatatlan módon, hogy nyugodtan otthagyhatja hivatalát, mert az ügyek sinen vannak.

De hogy kétségeink ne legyenek arról, hogy mi is volt az, amit el kellett végeznie, az élettörténet ecsetelésekor a legfőbb hangsúly Szetey comingaoutolására esett. (coming out: röviden megmondva az az ember, aki nyílvánosság előtt megmondja, hogy meleg). A hivatalos diskurzus persze egészen más: szép dolgok hangzanak el egyenlőségről, emberi méltóságról, megbecsülésről, szabadságjogokról. Én azonban - elismerem, lehet, hogy csak az én hibám - csak egy becsapott, csicskatevékenységre befogott áldozatot látok, akinek azt kell elhitetnie egy egész társadalommal, hogy ő márpedig mentalitásváltást fog végrehajtani abban a begyepesedett, kultúrbarbár Magyarországban. A főnökei minden bizonnyal megdícsérték bátorságáért, sőt, ők buzdították a nagy tettre, esetleg egy kis anyagi ösztönzővel megtámogatva, és miután rendben lezajlottak a dolgok, hős titkárunk mehet vissza oda, ahonnan jött.

Mondják sokan, hogy ezt meg azt ne keverjük össze a politikával, vagy bele, főleg ne azt, ami magánügy. De manapság Magyarországon más szelek fújnak. Most épp jónak tűnt meglovagolni a komingautolás divatját, mert szinte biztos, hogy egy ilyen akció során hőbörögnek a szélsőjobbosok és egy politikus kiválóan meg tud élni, különösen Magyarországon abból ha időről időre felüti fejét néhány fasiszta, mert akkor kinyújtott újjal mondhatja: “ni, veszély! Én mutatom.” És akkor ő lesz a társadalom lelkiismerete. Szetey meg a hőse. Mi pedig az értetlenül bámuló, fülelő tömeg. Merthogy azon kívül, hogy mi közöm hozzá, hogy… még olyan elképzelést is vallok, hogy ne beszéljünk nagy nyílvánosság előtt magánügyeinkről. Jó, most kötekedhetsz, hogy blogger létemre nem beszélek a magánéletemről nyílvánosság előtt, de egybként tényleg nem. Mert tapintatra azért szükség van. Ami kijár mindenkinek, Szeteynek is, amíg kukorékoló kakasként nem peckeskedik a szemünk előtt, és nem hangoztatja másságát. Mert akkor sajni nagyon is tapintatlanul ezt a választ kaphatja: közöm? És ekkor válik a hős gyónóból agitáló hülyegyerek, aki politikai hullámlovaglásból (hogy azt ne mondjam, megbízásból. Pedig mondom) vállal be egy olyan húzást aminek következményeit nem méri fel rendesen. De ez már a késő kása, a téma tematizálva lett, kipróbálták, lemérték a hatást. Most meg Szetey goingautolásával még egy mementót kapunk a történetről és a vezetők intenzív és invenciózus manipulációs készségéről.

A mór elvégezte dolgát, a mór mehet. (hogy a cím is érthető legyen)

Ötlet címnek (blogosz adta): coming out után going out.

Pedig ünneplésre gyűltünk össze. Felvettük a szép ruhánkat, a feleségünket is kicicomáztuk, hogy irigykedjenek ránk, és vártuk a találkozást közösségünk tagjaival, és hát vele is, miért ne? mégiscsak nagy dolog az a parlament! Odabent a terem közepén szépen megterített asztalok várnak minket és mi is várjuk a finom falatokat. Persze, előtte meg kell hallgassuk, hogy ő, és hogy mi, és hogy a közösség. És a siker, meg a győzelem. Jó, hát hallgassuk! Biztos eltart egy órát, másfelet, neadj Isten kettőt, de aztán csak vége lesz és végre ehetünk, szót válthatunk barátainkkal.
Igen, ott sorakoznak az asztalokon a finom eledelek, illatuk az idő múlásával szaggá terebélyesedik, de mi még mindig jótanulósan a helyünkön ülve kell tovább hallgatnunk az újabb és újabb felszólalókat, akik sehogy sem akarnak már elfogyni. Mint a mesebeli mesében, amelyben a királyfi, vagy a szegénylegény (én a királyfis verzióra emlékszem) levágja a sárkány hét fejét, erre mindegyik csonkból két új fej nő ki. Nem véletlen, hogy már sárkányokat látok. Lágyhangú és érces hangú, fiatal és öreg, középkorú sárkányok, vagyis szónokok meggyőződéssel mondják, mit mondják!, hírdetik, hogy ő, és hogy mi, és hogy a közösség. És a siker, meg a győzelem. És megintcsak a közösség. A kaja meg csak hűl, hűl… Na mindegy, egy kis szónoklattól, ha értő emberek szájából hangzik, megjön az étvágy. De én hatkor jöttem és mindjárt este kilenc lesz. És még mindig csak a beszéd. Azt mondja az x-edik szónok, - még egy kis pátoszhoz is van kedve a már három órája tartó dumaáradatban - a szakács főzzön jó ételeket, az író írjon jó könyveket és még néhány példa. Most mondjam azt, hogy a politikus meg dolgozzon, ne beszéljen? A fogadásra meghívott vendég meg egyen-igyon. De nem, még mindig várni kell.

Negyed tíz. Mostmár felállhatunk, koccinthatunk, ehetünk, mert vége van a sok beszédnek. Hú, lezsibbadtam. Már kóválygok az éhségtől. Ránézek a feleségemre: nem mondja, de üzeni: “menjük.” Felsegítem rá a kabátot, veszem a sajátomat és elindulunk. A lépcsőn lemenet még valaki megjegyzi: “éppen most mennek, amikor kezdődik a dínom-dánom?” “Várnak otthon a gyerekek” - mondom. Erre már nincs mit mondjon. Ne is legyen.

Na siessünk, siessünk, mert hideg van kint. Ha hazaérünk megkérem a feleségemet, hogy üssön össze egy rántottát. Vagy eszek egy kis pörköltet, ha a gyerekek hagytak belőle.

Most olvasom, hogy Olaszországban megint bűnözött egy polgártársunk. Mi van? Már mindenki megőrül, aki Olaszországba kerül? És miért pont Itália? A spanyolországi vagy a franciaországi románok nem tűnnek ilyen vérszomjasnak, mint ahogy lehet, az olaszországiak sem azok, csak az a nemrégiben történt gyalázatos eset készteti az olasz médiát arra, hogy ezt a látszatot keltse vagy a valóságot nagyítsa.

Idegenben mélyebb és fájóbb a kétségbeesés. Nincsenek ott a barátok, az ismerősök, a rokonok vagyis azoknak a megrovó, felelelősségre vonó tekintete, akik talán számítanak valamit még a bűnözésre hajlamos embereknek is. Úgy gondolhatják, idegen országban többet megengedhetnek maguknak mint otthon, mert ahhoz az új helyhez nem köti őket majdhogynem semmi, legtöbben csak azért mennek, hogy valahogy boldoguljanak. A boldogulás szónak meg tág az értelme, sokmindent takarhat.

Az olaszországi “ügy” lefolyása, meg hullámzása is érdekes. Emlékeztetnék itt a szalontai olasz ékszerrablóra, aki azzal védekezett amikor elkapták, hogy ha a románoknak szabad Olaszországban bűnözni, akkor az olaszoknak is szabad Romániában. Szóval ne higyjük, hogy az ő esetében alattomos haszonszerzési vágy játszott be, mikor az ékszereket dézsmálta (vagy lehet, hogy valutabeváltót támadott meg? már nem emlékszem pontosan), dehogy, a politikai revans hős bosszúvágya vezette. Szép. Minden bizonnyal ha nem kapták volna el, a zsákmányból szerzett pénzt az olasz rendőrségnek adományozta volna, hogy ezzel segítse a carabinieriket a román bűnözés visszaszorításában.

Minden huszadik NDK-beli orvos jelentett a Stasinak. Ez a hír. Gyengébbeknek egy kis magyarázat: az NDK azaz a Német Demokratikus Köztársaság (egyéb, régről ismert és kedvelt neve, a főleg Trabantokon és Wartburgokon látott, DDR), amely Németországnak az a fele volt össz-vissz ötven évig, ahol a szovjet kommunisták otthont teremtettek maguknak. A Stasi pedig az, ami nálunk a Securitate volt (és ami Sri ma?, ezt most ne tárgyaljuk…)

A Drezdában működő és a totalitárius állam vizsgálatával foglalkozó Hannah Arendt Intézet által végzett kutatás adatai szerint a keletnémet orvostársadalomban a Stasi számára rendszeresen jelentő személyek aránya lényegesen magasabb volt, mint az NDK polgárainak egyéb rétegeiben. Francesca Weil, a tanulmány vezetője egy Berlinben tartott sajtókonferencián azt mondta: “A Staatssicherheits számára az orvosok kiemelt célcsoportot jelentettek, mert úgy gondolták, hogy ezek általában a reakciós osztályhoz tartoznak, és számukra kifejezetten érdekes lehetőség volna, ha Nyugat-Németországba szökhetnek”. A Stasi főleg a pszichiátereket és a sportorvosokat szervezte be és ezeknek egyharmada vezető állásban volt valamelyik gyógyintézetben.

A beszervezett orvosok magyarázata arra, hogy miért tették, nem is lehetne ismerősebb: úgy vélték, hogy ettől függ az előmenetelük, ki a karrierjét féltette, ki a családját, de volt aki élvezte is, mert - mondta - hazafias kötelességének vélte.

Szóval susogtak az NDK orvosok mint a szél. A rendszer részéről érthető, hogy miért éppen az orvosokat környékezték meg. Egy deklaráltan ateista rendszerben, mint a kommunista (ezt is de hamar elfelejtették rövid emlékezetű nosztalgiázósok, akik manapság hányják a kerszetet ha csak meglátnak egy templomot!) az orvos valóságos gyóntató, olyan dolgokat tud meg nemes egyszerűséggel, amiket egyébként csak poloskák vagy rosszabb esetben verőlegények segítségével lehet megtudakolni renitens rendszerellenzőktől vagy társutasoktól.

Jó tudni azt is, hogy az orvosokra mindig lehet számítani, minden történelmi korban a társadalom támaszai ők. Valószinű, hogy ha a rendszernek szüksége lett volna erre, még több orvost beszervezett volna, de beláthatjuk, ez a 20 százalék is bőséges információramlást biztosított a páciensekről és a gyanúsabb kollégákról. Nem kenyerem az ujjal mutogatás, “jaj, hát már az orvosok is, szégyelljék magukat!” stb. ez a bejegyzés a mindenfajta társadalmi illúziók leszámolásáról szól. Az orvosok, gondolnánk, a tisztesség, a becsület, a segítőkészség, az emberség megtestesítői, de a rendszer, úgy látszik, erősebb - főleg ha elszántan fanatikus ideológia támasztja meg - bármely társadalmi osztálynál, kasztnál. Ez van. Szép új világokat álmodóknak ez jó hír, mert igazolja azt, hogy majdhogynem bárki, bármikor beszervezhető…
Most több nem, de lehet, hogy lesz még a dologhoz hozzáfűznivalóm. De ha nekem nem is, neked legyen.

Ha emlékezetem nem csal (pedig szokott) Barack Obamaról először két éve hallottam valamelyik neves, hitelesnek tekinthető angol nyelvű sajtótermékben (New York Times, vagy CNN). Az tűnt fel, hogy akkor, ott azt mondták róla, hogy Kennedy óta (J.F.) a legkarizmatikusabb amerikai - értsd USA - politikus. Bevallom, azóta figyelgettem a híradásokat, hogy hátha felbukkan még valahol, valamilyen kontextusban ennek az embernek a neve, akiről, mitagadás, nem kicsi dolgot eresztett meg az akkori elemző.
És egy ideje felbukkant. Tavaly egyre többször lehetett nevével találkozni, főleg azután, hogy kiderült: indulni kíván a demokraták színeiben az Egyesült Államok elnökválasztásán. Az arc azzal reklámozza magát, hogy ő lenne az első fekete bőrű államelnök, ami - gondolom - máris megosztja a nagyon liberálisnak gondolt EÁ-társadalmat (EÁ-röviden Egyesült Államok, rendben?). Az egyik részt kiverte a fagyos veríték: ‘Úristen, ezek a feketék nemcsak kosarazni meg reppelni akarnak, de már az országot is irányítani akarják?’, a politikailag korrekt rész pedig tapsol, ünnepel, görögtüzel.
A demokraták a politikai korrektség Cimborassoját produkálják az éppn zajló elnökválasztási folyamatban, ugyanis még most, az iowai Obama-győzelem után is Hillary Clinton, az egykori first lady számít a demokraták fő esélyesének a demokrata elnöki jelölés megszerzésében. Aki ugye nő, méghozzá nem is akármilyen. Még mi is emléskszünk arra, hát akkor az EÁ-sok, hogy annak idején hűtlen férje súlyos családi és országos botrányba sodorta. A megcsalt, de a botrányt nemesen álló nő sok amerikai szipátiáját megszerezte akkor, és gyanítom, ez azóta nem veszett ki az emberekből. De most mégis Obama nyert Iowa-ban, ami döntő fontosságú állam a jelölési procedúrában. Annak még nem jártam utána, hogy miért éppen Iowa a tuti, de vannak még ilyen amerikás dolgok, és nemcsak az amerikai politikában. A következő próbakő New Hampshire, ahol állitólag Hillary támogatottsága nagyobb, de azt tudjuk, hogy a totó sosem volt biztos anyagi forrás. Egy biztos, akár Obama, akár Hillary Clinton, úgy érzem, hogy a demokraták valamit, valamiket nagyon változtatni akarnak az EÁ politikában. Legutóbb nem jött be a nagyon is WASP Kerry szenátor, ezért érezhetik a demokraták elérkezettnek az időt arra, hogy történelmi merészségű döntést hozzanak: egy nőt, vagy egy feketét indítsanak elnökjelöltként. Feltételezhető az is, hogy az átlag amerikai állampolgár gondolatmenetére számítanak, aki szerint George W. Bushnál még egy nő vagy egy fekete is csak jobb lehet. De az is csak egy feltételezés, hogy az amerikai átlagpolgár szerint…