politika a gyökön

Naykó, Ujhelyi, Machiavelli, Metternich, Schumacher urak, és ti, ó, brazil focisták, legyetek most velünk! Olyan történet elmeséléséhez fogok hozzá, melyben mindannyiótoknak jut szerep, jertek, lépjetek hát be eme lármás kavargásba!

Elsőként üdvözölném Ujhelyi és Nyakó urakat, akiket a Bihar megyei RMDSZ oly nagyra becsül, hogy meghívja őket okítani fiataljaikat a démonizálás felette hasznos tudományáról. Ez persze, csakúgy, mint bármi más a Bihar megyei RMDSZ-ben, nem történik hiába, céltalanul. Azzal, hogy fiataljaiknak e nagyrabecsült tudorokkal taníttatják meg azt, hogy a démonizálás nem egyéb, mint egy kommunikációs és/vagy politikai eszköz, a fiatalok erkölcsi aggályait kívánják tompítani, legjobb esetben eloszlatni, hogy később e fiatalok bármilyen, a feljebbvalóktól érkező parancsot gondolkodás nélkül teljesítsenek. Ez most azért ötlik fel bennem, mert elképzelem ezeket a fiatalokat, amint péntek délután (2010 május 7-én) szerelgetik a legnagyobb fegyelemmel, szótlanul a – mint később kiderült – démonizálás eszközeit, a vetítővásznat, a projektort, a hangosítást, a váradi magyar utcanevekről szóló fórum szervezőinek legnagyobb megrőkönyödésére.

Metternich úr, üdvözlöm önt is a Bihar megyei RMDSZ szellemi atyjai körében. Azt lehet, hogy nem ön mondotta volt, hogy a politikában sosincsenek véletlenek, ami most csak azért jutott eszembe, mert biza nem volt véletlen az sem, amikor az utcanévügyben Szabó Ödön a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke újságíró kollégáimnak egy meghirdetetett, azaz nyilvánosságra szánt sajtótájékoztatón elpottyantotta azt (persze akkor, amikor én nem voltam ott), hogy nekem emlékeznem kell arra, hogy ő évekkel ezelőtt egy bárban már említette nekem a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét, még azelőtt, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak felkapták volna ezt a témát. Az eset után – merthogy természetesen eljutott a fülembe – elmondtam Szabó Ödönnek azt, amit most megismétlek: nem, nem emlékszem erre. Az viszont már furcsa - ilyet se tapasztaltam még ötéves újságírói tapsztalatom során - , hogy egy politikus sajtótájékoztatón hivatkozzon egy újságírónak magánbeszélgetésen elhangzott szavaira (és nem megjelent cikkeire!), méghozzá az újságíró előzetes megkérdezése nélkül. Dehát olykor jól jöhet bizonyos agyserkentésre késztető gondolatok elhintése, néhány aprócska bogár fülbe ültetése, hadd dolgozzanak azok az újságírói agyak…, no meg adózott az RMDSZ az ön megboldogult emléke előtt is, Metternich úr, azzal, hogy átvállalta: az RMDSZ volt az ötletgazdája annak az ügynek, amiről valójában még most sem akar hallani.

Kedves brazil focisták, ti vagytok azok, akik valljátok: a legjobb védekezés a támadás. És amiért ti ezt az elvet a pályán alkalmazzátok, mi, egyszerű halandók nagyon szeretünk titeket. De minden bizonnyal az RMDSZ Bihar megyei szervezete is kedvel benneteket nagyon, hiszen alapelveteket némiképp átfogalmazva így gondolkozik: a saját inkompetenciánkat és tehetetlenségünket az ellenfél diszkreditálásával ellensúlyozzuk. Tehát: nem védekezni; támadni! A már szóba hozott pénteki fórumon minden terítékre került az ellenfelekről: az egyik neonáci, a másik saját utcája aszfaltozásáért kunyerál Nagyvárad alpolgármesterénél (Biró Rozáliánál), a harmadik kurvapecér, akinek még a házán sincs helyesen kiírva a magyar utcanév.

Kedves Machiavelli úr: önt köszöntöm legutoljára, de nem úgy, mint legjelentéktelenebb, épp ellenkezőleg, mint a legjelentősebb vendéget, aki, ismerjük el, mindegyik fent üdvözölt társát egyesíti magában, de még sokkal többet is nyújt náluk, hiszen ön volt az, aki az RMDSZ Bihar megyei szervezetét megtanította a legmagasztosabb elvre: a cél szentesíti az eszközt.

De mi a cél?

Az RMDSZ-nek péntek este két olyan célkitűzése volt, amelyekért egyen-egyenként is nyájas dícséretben részesítette volna őt Machiavelli úr, főleg, hogy az RMDSZ mindkét célját el is érte: 1, hogy botrányt csapjon, lehetőleg nagyobbat annál, mint amilyen a nevetséges utcanévfordítások kapcsán a saját fejére zúdult, és 2, hogy ez minél szélesebb körben ismertté váljon a nagyközönség körében. E két dolog szoros összefüggésben van egymással, de az RMDSZ semmit nem bízott a véletlenre. Machiavelli úr, ezért az RMDSZ szellemi főatyjaként megkérem arra, hogy mostmár hegyezze a fülét erősen, mert módfelett kedves dolgok következnek itten.

In medias res

A helyi sajtó és országos sajtótermékek váradi tudósítói mellett új arcok is felbukkantak a pénteki utcaneves fórumon, méghozzá Székelyföldről. Ők a nagyváradi sajtókollégiumban tanultak négy napon át internetes újságírást. Egyikük elmondta, hogy eladdig nem tanultak semmi újat ezen az oktatáson. Ami nem is lehet meglepő, ha figyelembe veszem azt, hogy tudomásom szerint mindannyian főállású újságírók, ráasául honlapnak is dolgoznak, úgyhogy felvetődik a kérdés, hogy ők, akiknek megvan a nap mint napi netsajtós tapasztalatuk, minek jönnek Váradra egy négynapos internetes újságírói tanfolyamra, hisz amit négy nap alatt meg lehet tanulni a netről, azt el lehet küldeni neten? Még Székelyföldre is. Enyhe sarkítással a Váradra szalajtott székelyföldi újságírók este arra hajaz, mintha Michael Schumacher elutazna monacoi otthonából momdjuk Hamburgba, hogy megszerezze a B. kategóriájú jogosítványt. (Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy egyúttal önt is üdvözöljem, Schumacher úr, már csak azért is, mert ön olyan villámgyorsan tudja autóját vezetni, mint amilyen gyorsan az RMDSZ-esek esze jár!) Még a fórum megkezdése előtt elmondta nekem az egyik székelyföldi kolléga, hogy a tanáruk kifejezett kérésére még aznap este vissza kell menjenek megírni az eseményről szóló beszámolót. Ez is furcsa, hisz tudomásom szerint a helyszínen lévő egyetlen helyi újságíró sem szaladt, hogy még aznap este, már-már éjszaka leadja az anyagot, pedig mi mindannyian élesben dolgoztunk, nem sajtókoleszos házi feladatot kellett összedobnunk.
És ami pikáns a dologban: a székelyföldi újságírókról az hírlik, hogy nem épp RMDSZ-beállítottságúak, ami szintén csak az RMDSZ malmára hajtja a vizet, hiszen ha párthű tollnokokat rendeltek volna be az eseményre, akkor fuccs lett volna az Erdélyszerte hangos botránynak, mert ők megpróbálták volna puhítani a történések élét, hiszen nekik nehezen állt volna rá a kezük arra, hogy leírják: a főnök (Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke) úgy őrjöng mint egy pojáca. A sajtókoliból iderendelt székelyföldi újságírók viszont akár még meg is nyomták egy kicsit a ceruza hegyét, amivel csak jobban hangosították a botrányt, és így még a látszat látszata is elszállt annak, hogy maga az RMDSZ szervezett sajtóhadjáratot a forum és annak szervezői ellen. És persze a srácok által készített videók is fenn vannak már nethelyeken, és lám, mára már a magyar nyelvű portálok ettől az ügytől hangosak, nem a nevetséges utcanévlistától. Nota bene: a nagyváradi sajtókollégiumot RMDSZ-es érdekeltségek tartják fenn és működtetik. (ez már döfi mi, Machiavelli úr?) De hogy ne csak spekuláljak ezügyben, elmesélem azt, hogy a botrányos ordibálások kellős közepén Szabó Ödön, amikor látta, hogy az egyik székelyfőldi újságíró őt filmezi, vigyorogva, vagyis a lehető legcsekélyebb mértékben sem aggódva azon, hogy netán romlik a reputációja, odaszólt neki: „holnap rajta lesz a you tube-on?“

Az péntek előtt köztudott volt, hogy van egy az RMDSZ-hez köthető botrány utcanév ügyben, amit ugyan az EMI fújt fel, csakhogy a nagyváradi polgármesteri hivatal, illetve Biró Rozália honlapján feltüntetett lista önmagában is botrányos, függetlenül attól, hogy észrevették-e azt az EMI-sek, vagy sem. Péntek után viszont már más botrány van, méghozzá egy forum kapcsán, holott egy fórum nem szokott botránykő lenni, hacsak nem számítjuk botrányosnak a szervezők ostobaságát, akik az RMDSZ-eseknek megengedték azt, hogy az orruk előtt szereljék be a helyszínen az otthonról hozott hangosításukat, projektorukat, vetítőjüket. Még szerencséjük van a házigazdáknak, hogy az RMDSZ a vízágyút otthon hagyta… De a szervezők még ennél is nagyobb stratégiai hibája, rövidebben szólva ostobasága az volt, hogy gyakorlatilag nem engedték beszélni az RMDSZ-eseket. Mert az már a nevetségesnél is nevetségesebb, hogy miután másfél órán át olvasgattak befele az RMDSZ-nek, ezt követően közölték Szabó Ödönnel, hogy van két perce kifejteni, és még hivatkoztak is arra, hogy ők szervezték ezt az eseményt, ezért ők szabják meg, hogy ki mennyi beszédidőt kap. Az csupán vicces, hogy a szervező orra alatt lövik be azt a szerkót, amiről ő azt sem tudja, hogy mi lesz a szerepe a rendezvényen. Az azonban (most megkérném, Machiavelli urat, fogja be a fülét, mert ami most következik, az lehet, hogy sértené önt!) már a fórumok, illetve a demokrácia szellemével, és az igazságosság érzetével tökéletesen ellentétes, amikor a másik felet valaki nem engedi védekezni. Mert a pénteki dolognak az első másfél órájában a „házigazdák” gyakorlatilag a földbe döngölték az RMDSZ-t. Ezek után meg Török Sándor főházigazda (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke) kijelentette, hogy Szabó Ödönnek van két perce beszélni… Öreg hiba, mert arról, hogy ki védekezhet, és ki nem, arról nem egy házigazda és nem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szokott dönteni. Az a csapda, amibe Török beleesett (mint ezt az alábbiakban kifejtem), reméljük megtanítja őt arra, hogy a demokrácia igazi szellemétől, az igazságosságtól a jövőben semmilyen körülmények között ne térjen el, még a legjobban szeretett feljebbvalója utasítására sem.

(Machiavelli úr, elveheti a kezét a füléről, sőt, mostmár hegyezze ismét!)

Elmélkedéseim további gócpontja aköré a kérdés köré csoportosult, hogy miért nem vonult ki az RMDSZ stáb azok után, hogy lényegében nem kaptak szót, mert ezzel tiltakozhattak volna a méltatlan elbánás ellen, és ezesetben száz százalékban az övék lett volna az erkölcsi győzelem. Az a rendezvényen is teljesen nyilvánvaló volt, hogy Szabó Ödönék fütyülnek az erkölcsre, hiszen, mint már felvázoltam, az ő politikai céljuk a botránykeltés volt, és egy egyszerű kivonulásra a sajtó amúgy is alig kapja már fel a fejét, de mégis, azt gondoltam, hogy politikai céljukat, a magukénal nagyobb botrány kavarásának célkitűzését el is érték, de az erkölcsi győzelemből fakadó tőkét hosszabb távon sokkal jobban ki lehet aknázni, tehát mégis mintha talán ez jobban megérte volna nekik…

Az önleleplező közlemény

E zsákutca felé vezető elképzelés mentén gondolkoztam másnap, szombaton az egy nappal azelőtt látottakon, hallottakon, meg vasárnap is, már amennyi időm jutott elmélkedni a rengeteg ide-oda rohangálás, írogatás, na meg egy némileg könnyelmű ígéretnek eleget tevő találkozó mellett. Mígnem vasárnap délután a szerkiben az egyik kolléga hirtelen megszólal. „Hát ez meg mi? Láttátok ezt?” és bemutatja a szombati BN egyes oldalát. Ahol ez van:

Közlemény (alatta tulipán) „Az egyoldalú tájékoztatás elkerülése végett az RMDSZ Bihar megyei, illetve nagyváradi szervezete képviseltette magát az EMNT és EMI Nagyvárad Sf. Ladislau városa? elnevezésű fórumon. Az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökével – mint szervezővel – folytatott egyeztetés értelmében az RMDSZ 15-20 perces időkeretben ismertette a fórumon a témával kapcsolatos helyzet elemzését.” Ezt aláírja Biró Rozália, az RMDSZ Bihar megyei választmányának elnöke.

Na Machiavelli úr, mostmár világos, mi volt a legfőbb, a legbesározóbb, a leglejáratóbb cél? Neeem??!!!! Hát akkor ide süssön, és tanuljon a Bihar megyei RMDSZ-től!

Ez a közlemény alapjában véve úgy vicces ahogy van: nem csak a BN-t pártlapként felhasználó formai eleme, a virító tulipán miatt, hanem a tartalom miatt is: kérdezem én, miért tartotta fontosnak Biró Rozália tudatni az olvasókkal azt, hogy 15-20 perces időkeretben ismertette saját álláspontját a témával kapcsolatban? Az egyoldalú tájékoztatás elkerülése végett? Érdekes, amióta újságíró vagyok, annyi MPP-és, MPSZ-es EMNT-és, EMI-s, meg mindenféle nem RMDSZ-es rendezvényen voltam, hogy világvége. Ezek között számos olyan volt, amelyekre el se ment az RMDSZ, és volt olyan is, amelyekre elment, de nem szólalt meg, és olyan is volt, amelyen kifejtette álláspontját. De én egy alkalommal sem olvastam az újságban RMDSZ, vagy Biró Rozália közleményt arról, hogy ők bármely rendezvény kapcsán a másik féllel megegyezve bizonyos időkeretben ismertették álláspontjukat. Csak most. Pedig nyilván volt rengeteg olyan esemény, melyen előzőleg megegyeztek az időkeretről. És mi van azokkal a fórumokkal, amelyeken ott se voltak korábban? Nem tettek közleményt az újságba, hogy jó lett volna elkerülni az egyoldalú tájékoztatást. És most a lényegbevágó furcsaság: a közlemény a mi adatbázisunkban már péntek délután háromkor bent volt, noha a fórum csak ugyanaznap este hat órakor kezdődött. Ennek ellenére a közlemény úgy fogalmaz, hogy az RMDSZ ismertette álláspontját a fórumon. Vagyis az RMDSZ előre garantálta az olvasóknak azt, hogy a fórumon lebeszélték azt a tizenöt percet. Ennek még lesz jelentősége, csak kövessen, Machiavelli úr!

Először is dugába dőlt mindenfajta spekuláció az RMDSZ erkölcsi győzelmének lehetőségéről, hiszen ezzel a közleménnyel az RMDSZ eleve becsukta maga előtt ezt a kaput. Mert az erkölcsi győzelem eképp lett volna az övék: amint letelt az RMDSZ-t ért másfél órás szapulászuhatag, és Török bejelentette, hogy csak két perce van minden hozzászólónak, így a név és funkció szerint is többször legyalázott Szabó Ödönnek, akkor Szabó csak annyit kellett volna mondjon: ‘önök megsértik a demokratikus párbeszéd legelemibb szabályait. Szégyelljék magukat! Felkérem szimpatizánsainkat, hogy vonuljanak ki a teremből’ És szép csendben felállhattak és leléphettek volna, és ezek után nehéz lett volna az EMNT-t tisztára mosni az igazságtalan, szemtelen, és szégyentelen eljárása miatt.

De nem így történt, hiszen az RMDSZ-nek nem erkölcsi győzelem kellett, merthogy ők már besározódtak ebben az ügyben eléggé ahhoz, hogy felmérjék: önérzeteskedéssel kevésbé tudják meghatni az embereket, mint azzal, ha valahogy az ellenfél is besározódik. Úgy gondolták tehát, hogy a pénteki forum szolgáltatja a remek alkalmat nekik a másik oldal bemocskolására.

A közlemény arra kellett, hogy az RMDSZ dokumentummal igazolhassa a közvélemény előtt azt, hogy megvolt az egyezség, persze mindent úgy kellett intézni, hogy Szabót valóban ne engedjék beszélni, és ezzel ígéretszegőnek lehessen beállítani Török Sándort és az EMNT-t, de azért magukat is kellett fedjék, ha már a Naplóban Biró Rozália neve, meg a tulipán jele alatt múlt időben írva áll, hogy 15-20 percben képviselték álláspontjukat. Ezesetben nincs mese, azt a tizenöt húsz percet, ha törik, ha szakad le kell beszélni, méghozzá a fórumon, különben e két szentség, Biró Rozália, és a tulipán maradt volna hazugságban. És persze a BN-t sem lehetett cserben hagyni, ha már ott jelentették meg azt, hogy az RMDSZ ismertette 15-20 percben a saját álláspontját. Ha fizetett politikai hirdetésről lett volna szó, az más, azért mindig a feladó vállalja a felelősséget, ráadásul egy hirdetésre nem lehet hivatkozni, mint hiteles információra, így azonban kínos lett volna ha a BN olyan téves információt tartalmazó közleményt hozott volna le, melynek tévességéről a lap, saját tudósítója révén időben meggyőződhetett volna.

Szóval mivel már előre eldöntetett a stratégia, amelyről az RMDSZ nyomtatott dokumentumot is előkészített a sajtónak, már nem lehetett visszakozni és megjátszani esetleg az erkölcsi győzelem (lásd fennebb) variánsát. Ezért is szónokolt tovább Szabó Ödön akkor is, amikor azok, akiket ép ésszel gondolkozva meg kellett volna győzzőn, már rég átvonultak a Bartók terembe. Ehelyett Szabó a saját embereinek nyomta azt a szöveget, amelyet ők már valószinűleg amúgy is kívülről fújnak, de akik azért szépen, fegyelmezetten ültek tovább a helyükön és hallgatták a mestert. Aki így, formailag a fórumon beszélt 15-20 percet. A botrányforgatókönyvnek ebben a szakaszában Szabó Ödönnek az volt a leglényegesebb, hogy a sajtósok, vagy legalább egy részük ott maradjon ahol ő szónokol, és ne vonuljanak át a többiekkel a Bartók terembe, mégpedig azért, hogy minél több zaftos részlet kerülhessen nyilvánosságra az ellenfelekről, és hogy mi igazolhassuk azt, hogy ő valóban beszélt tizenöt percet…
Így már az is világos, hogy miért szerelték konokul az RMDSZ-emberek tovább a saját hangosításukat azok után is, hogy a helyszínen győződtek meg arról, hogy a házigazdák biztosítják a hangosítást. Már tudták előre, hogy Szabótól a háziak meg fogják, meg kell vonják a szót, tehát megvan a botrány, megvan az ígéretszegés ténye, viszont az elkészített saját cájgon – mint egy fórumon – Szabó lebeszéli a tizenöt percet – ergo Biró, a tulipán, és a Napló nem marad hazugságban.

Az RMDSZ ugyanis tudta előre, hogy Szabót nem engedik tizenöt percig beszélni. Ezt az információt azon a fórum előtti egyeztetésen szerezték meg az RMDSZ-esek, amelyre a közleményük hivatkozik, és erre a megalapozott információra építették fel a forgatókönyvet. Török Sándor nekem azt állította, hogy a Biróval folytatott megegyezés során ezt mondta: „Rozália asszony, maga kap tizenöt percet.” Ebből az következik, hogy Török Birón kívül másnak nem szándékozott az RMDSZ-ből ilyen hosszú hozzászólási lehetőséget biztosítani. Biró is, Szabó is azt mondták, hogy az RMDSZ-nek lett odaígérve az a negyed óra. Mivel a közvélemény nem tudhatja meg azt, hogy valójában mi hangzott el az egyeztetés során, ezért is be kellett dobni a szombati közleményt, hogy hitelesnek számító dokumentum igazolja az RMDSZ verzióját. Az időzítés is nagyon fontos volt: azért kellett ez minél hamarabb megjelenjen, hogy a közvélemény először azzal a ténnyel szembesüljön, hogy az EMNT és az RMDSZ megegyezett, és csak utána jöttek a botrányról szóló újságírói beszámolók. És világos, hogy az így felépített stratégia mentén nem Biró Rozália ment el a fórumra, hanem Szabó Ödön! Hiszen ha Biró ment volna el, akkor vele szemben, vagy rá való tekintettel lényegesen tompítottabb hangnemben beszéltek volna EMNT-ék, mert ők is tudják azt, hogy Biró megítélése sokkal jobb a lakosság körében, mint a Szabó Ödöné, és női mivolta miatt is vele mindenképpen kesztyűs kézzel kellett volna bánniuk. Tehát lényegesen csökkent volna a botrányveszély, csakhogy mint láttuk, az RMDSZ-nek botrány kellett. Ezért döntöttek úgy, hogy a botránykeltés nagymestere, Szabó Ödön fog elmenni a fórumra, aki semmit sem bízott a véletlenre: már az esemény előtt hergelte, fenyegette Törököt, hogy ne merészelje beléfojtani a szót, mert akkor rettenetesen lealázza őt. Ha netán Törökben halványan lüktetett ama gondolat irmagja, hogy Szabó Ödönnek mégiscsak hosszabb beszédlehetőséget adjon, akkor Szabónak ezzel a beszólásával még ez az irmagocska is kiírtódott. Szabó még arra is felkészült, hogy mi legyen akkor, ha a jól felépített stratégia ellenére valami csoda folytán mégiscsak megengedik neki, hogy beszéljen. Ne feledjük, hogy számára nagy volt a tét: ha gond nélkül engedték volna beszélni, akkor a másnapi újságban megjelenő közlemény hülyét csinált volna az RMDSZ-ből, mert első oldalas, logós közleményben tudatni azt, hogy a szervezet tizenöt percben kifejtette álláspontját egy rendezvényen, úgy hangzott volna mint ez a mondat: „A Bihar megyei RMDSZ kijelenti, hogy a Nap süt.” Tehát Szabó Ödönnek mindenképpen botrányra volt szüksége. És ő készült, Machiavelli tanár úr, kérem, mert már a kivetített anyag legelején, második vagy harmadik tételként megjelent a nácizós téma, ami mindenhol, bármiféle körülmények között garantáltan kiveri a biztosítékot, nemcsak az EMNT által szervezett fórumokon. Ja, megjegyzés: attól függetlenül bekövetkezik ez, ha van az effajta apropózásnak igazságalapja, ha nincs.

Az EMNT-sek pancserségének bizonyítéka, hogy a fórum elején, vagy a hozzászólások előtt nem jelentette be Török, hogy mivel Biró nincs itt, ezért az RMDSZ nem kap tizenöt perces hozzászólási lehetőséget, pedig gondolhatta volna, hogy Szabóék (itt most a vécépapiros Alex is bejön a képbe) nem azért szereltették fel állhatatosan órákkal a rendezvény megkezdése előtt a kivetítőt, hogy Szabó Ödön csak két percig beszéljen. Ezzel a bejelentéssel némileg megmentett volna valamit a becsületéből, bár ennek eredménye is kétséges lett volna, lévén, hogy neki sejtelme sem volt arról, hogy a másnapi BN-ben már be lett ígérve a tizenöt perc dumaidő az RMDSZ-nek, méghozzá „az EMNT Bihar megyei elnökével történt megegyezés értelmében.” De így legalább még a botrány kitörése előtt igazolta volna azt, hogy következetesen járt el, és csak Birónak ígérte oda azt a becsületmentő negyed órát. És lám, így vált a politikai játszmákhoz éretlen ember a Bihar megyei RMDSZ lejáratóakciójának áldozatává. Ígéretszegő, megbízhatatlan, utcanévügy kompromittálója – csak néhány szó, ami eszembe jut abból a terminológiahalmazból, amelyet az elkövetkező időszakban az RMDSZ Török Sándorral és az EMNT-vel szemben használni fog. A machiavelli-i szintű RMDSZ diverzió zsenialitását az adja, hogy ezt a nyakatekert RMDSZ stratégiát, szükséges infók hiányában az egyszerű, jószándékú polgár el se hiszi, holott az a közlemény felér egy machinátori beismerő vallomással. De ezt az egyszerű újságolvasó nem látja át.

Na, hát körülbelül ilyesmivel töltik idejüket érdekképviselőink. Így tevékenykednek a nagyváradi, a Bihar megyei magyarságért. A másik oldal pedig, az egy Tőkést leszámítva, aki időben lelépett a teremből, hogy ő maga elkerülje a botrányt, szépen besétált a csapdába, amelyet pancsersége, de legfőképpen a méltányosság elvének felrúgása miatt meg is érdemel.

És most, ti, genealógia ősatyjai, szíves engedelmetekkel, hadd vonjak le néhány következtetést.

Eddig volt egy olyan megérzésem (meggyőződésnek semmiképp sem mondanám), hogy mivel Tőkés túl fanatikus, jó az, ha ott van az RMDSZ, amely tompítja a püspek úr generálta konfliktusokat, és némiképp kiegyensúlyozza a tőkési hőbörgéseket. A pénteki fórum megtanított arra, hogy az RMDSZ nem kevésbé szélsőséges, mint Tőkés László, sőt: kíméletlen, tudatos, előre megtervezett, gátlástalanul végigvitt támadásra képes. És mindezt nem a magyar közösségért, hanem magyarok ellen, méghozzá nem egy jó ügy érdekében, hanem azért, hogy a saját hatalmas baklövésének rá nézve negatív hatásait tompítsa. Tanulság: ne játssz az RMDSZ-szel, mert kikészít. Vagy legalábbis kíméletlenül rád veti magát. Ez a leírás körülbelül kimeríti a bűnbanda fogalmát. Nekem is nagyon furcsa, hogy ezt a szót használom, mert most, amikor végignézem a pénteki maszlagon készített fotóimat, ebben a bandában megpillantom Szántó Ildikót is, és ettől egy kissé elszomorodok, mert ennek az alattomosságparádénak akarva-akaratlanul ő is a részesévé vált, ő is beszennyeződött, holott én jótékonysági programok szervezőjeként, a magyar közösség megbecsült tagjaként ismerem őt. A botrányeseményen készítettem fényképeket a másik oldalról is, ahol Jósa Piroskát, Dukrét Gézát és azt az öreg nénit fedeztem fel, aki kétségbeesetten fel is kiáltott akkor: „megint lesujtott ránk a turáni átok!” Ezek az emberek azt kapták péntek este a Partiumi Keresztény Egyetem székhelyén, amit érdemeltek? Egy ekkora szellemi erőfeszítést, egy ilyen piti dologért? Nem gáz ez? Ezt mindenki döntse el maga, de még mielőtt a döntésre elszánná magát, lehetőleg mindenki küldje megpihenni a démonait.

Pihenjetek ti is, ó hős szellemi vezetők, legelőször is ti, a genealógia legkevésbé dicső tagjai, Újhelyi és Nyakó, és ön is, ravasz Metternich úr, és ti is, szeretetünktől, és csodálatunktól övezett brazil focisták, és ön is, utolérhetetlen Schumacher úr, és persze ön se virrasszon tovább, hisz a mese véget ért, legbecsesebb Machiavelli úr!

Hallom az egyik RMDSZ-es bennfentestől, hogy fatális tévedés történt az utcanévlisták ügyében. Azt mondja, hogy leadták az utcanevek listáját egy hivatalos fordítói irodához avégett, hogy csináljanak belőle hivatalos magyar fordítást. A végeredmény az a lista lett, amit már ismerünk, és amelyiktől azóta is a hasunkat fogjuk. Igen ám, csakhogy a megrendelők ezt nem nyilvánosságra szánták, hanem átadták egy magyartanárnőnek, hogy ültesse át valódi magyarra azt a baromsághalmazt. Viszont az egyik egyszeri munkatárs, amikor át kellett adni a listát honlapra való feltöltés végett, összekeverte a listákat és a kijavított változat helyett a fordítói iroda produkcióját továbbította. Bennfentes szomorúan megjegyzi, hogy szegény munkatársnak ez valószinűleg az állásába fog kerülni, mert mindig ez a sietség, ez a kapkodás! Meg hogy a fordítói irodák általában ilyen botrányos munkát végeznek. Meg egyéb megjegyzések.

Hogy melyik volt a botrányos munkát végző fordítói iroda, bennfentes nem árulja el.
Hogy ki volt a listát kijavító magyartanárnő, bennfentes nem árulja el.
Hogy ki volt a fatális tévedést ejtő munkatárs, bennfentes nem árulja el.

Még egy kérdés: ha megvan a jó lista, akkor miért szerepel még mindig az ökörség a nagyváradi önkormányzat honlapján?

Ha valaki magyarnak vallja, vagy gondolja magát Nagyváradon, akkor az utóbbi időben nehezen kerülhette ki a magyar utcanevek kérdését, ugyanis politikai ügyet kavart belőle az Erdélyi Magyar Ifjak (továbbiakban: EMI) nagyváradi szervezete és az RMDSZ (továbbiakban is RMDSZ) nagyváradi (Bihar megyei?) szervezete. A vita az utóbbi időben arról szólt, hogy ki volt az ötletgazdája annak, hogy a városban magyarul is tüntessék fel az utcaneveket. Ebbe a vitába most nem akarok belebonyolódni, vagyok már annyira fáradt, hogy ez ebben a pillanatban ne izgasson, főleg pedig azért nem, mert a probléma lényegében úgy vetődk fel, hogy Nagyváradon ezek a magyar utcanevek a már létező román utcanevek tükörfordításai legyenek, avagy a táblákra írják fel az utcák ún. történelmi magyar elnevezéseit. Az EMI-sek, és személy szerint én is, ez utóbbi elképzelést tartom az egyedül értelmes megoldásnak, hiszen egy váradi magyar számára a Szent László tér mindig is Szent László tér lesz, bárki is akarná a román Unirii-ből Egyesülés terré magyarosítani a főteret. És persze a sor folytatható: még én is, aki nem ismerem az összes egykori megnevezést, azért az Alecsandri utcát, amióta csak beszélni tudok, Zöldfa utcának hívom, és az Avram Iancu sem Avram Iancu, hanem Kert utca számomra, stb. és stb.
Viszont az RMDSZ városi szervezete az egykori városvezetéssel összehozott egy határozatot, amely előírja azt, hogy Váradon kétnyelvű utcanévtáblákat kell kihelyezni, csakhogy azokon a táblákon csak a közterület tipusának a neve szerepelhet magyarul (tér, sétény, utca, stb.). Ez sokakban ellenérzést váltott ki, hiszen ez a felirat, hogy Piata Unirii Tér nem éppen magyar elnevezés. Hogy a nehézségeken és az ellenérzéseken átlendüljön, az RMDSZ kiverekedte azt, hogy mégiscsak legyen valamiféle fordításuk az utcaneveknek. Így készült el A Lista, amely Biró Rozália honlapjának tanúsága szerint hivatalos, jogilag egyedül elfogadható fordítás, és magyar elnevezésként egyedül alkalmazható közterületeken. Ez a lista szerepel az alpolgármesterasszony és a nagyváradi önkormányzat honlapján is. És ez a lista, na ez a gáz!

Az alábbi példákból talán ki fog tűnni az a páratlan teljesítmény, hogy aki azt a bizonyos listát lefordította románról magyarra, az tulajdonképpen se románul, se magyarul nem tud. Még szerencse, hogy a város 750 utcanévéből kb. 350 román személyiségről van elnevezve, úgyhogy ezekkel nem is kellett bajlódjon a fordítás becses mestere, viszont a fennmaradó 400 elnevezés magyarosítása szerzett némi fejtörést az anonim alkotónak, nekem pedig néhány kellemes percet. Menjünk végig a hülyeség fokozatain, hidd el, megéri, mert eljutunk a galaktikus gálára! Az egyik szoftos baromság az, amikor a Ştefan Zweig utca hivatalos magyar elnevezése is Ştefan Zweig utca. Az éberebb olvasó már eleve felismeri azt, hogy a német nyelv nem ismeri a farkincás s betűt, ergo Stefan Zweiget sem hívhatták Ştefan Zweignek, de ez a románokat nem zavarta, csakúgy, ahogy fordítónkat sem, aki ezt a romános (vagyis helytelen) német nevet transzponálta át a magyar nyelvbe is. Ennél valamivel pikánsabb névmisztika az, amikor egy utca hivatalos verziója is egy magyar személyiségről van elnevezve, csakhogy eleve hivatalosítva, azaz románul: így jelenleg Fekete Iosif, Vágó Iosif és Gheorghe Doja hivatalos utcaneveink vannak, amelyekre a fordító, amikor átültette azokat magyar nyelvre, az igen frappáns Fekete Iosif, Vágó Iosif, Gheorghe Doja magyar megfelelőket találta ki.

A földrajz ugyebár nem egy könnyű tantárgy, de azért mégsem kell einsteinológus iq-bajnoknak lenni ahhoz, hogy utánanézzünk egy-két település, folyó, hegy stb. pontos nevének. Itt akadnak meglepően korrekt fordítások is, hiszen a strada Sofieit Szofia utcának írja, és a Sibiului is Szeben utca, amit jóindulattal el lehet fogadni, sőt, még az abszolut tökéletes Temesvár utca is szerepel a listán, viszont vannak olyan mellélövések is, mint a strada Lisabonei, amit Lisszabona utcának aposztrofál a fordító, Războieni pedig, ami tulajdonképpen Székelykocsárdnak felel meg, nemes egyszerűséggel Háborúzók utcájává változik. És említsük még meg a magyarul szépen csengő Szalázs, valamint Transzilvánia elnevezéseket is. A sok földrajzi név melankóliába sodorhatta a fordítót, mert másképp nehezen magyarázható az, hogyan lett a strada Banatuluiból Bánat utca.

A kamumagyarra jó példa a románul Bârsei-nak hívott utca, amelynek magyar megfelelője a Berza utca lett. Ez egy Kazinczy előtti ősmagyar szó lehet, amiről nekem műveletlenségem okán nincs fogalmam, de az is megeshet, hogy a fordító úgy hülye, ahogy van. Esetleg az RMDSZ-esekből akart hülyét csinálni.
Akarva-akaratlanul hiteles fordítónk Karinthy Frigyes paródiafordításait is megidézte. Történhetett ez úgy, hogy sok jelenlegi román utcanevet az eredeti magyar elnevezésből ültették át a dákok utódainak nyelvére. Így lett például a Törvényszék utcából Tribunalului utca, a Bölcsőde utcából pedig Leagănului utca. Hogy aztán most, a hivatalos visszamagyarosítás után szárba szökkenjen a Bíróság és a Hinta utca elnevezés. Ha még kétszer eljátszanánk ezt a fordítósdit, akkor nagy valószinűséggel a Dutyi, illetve a Palinta utcákban találnánk magunkat.

Privát top 5.
Gondoltam, zárásképpen kedveskedek az olvasóknak egy ranglistával, amelyben a válogatott blődségeket állítom sorrendbe a hülyeség fokát használva mérceként. Íme:

5. Strada Sanatoriului - Szenátus utca (ez aztán a politikai érzék: tudja ám, hogy hová valók a szenátus tagjai!)
4. Strada Valea Nucului - Nuc völgye utca (cucc ez a nuc!)
3. Strada Viilor - Élúk útcája (valószinűleg Élők, akik most jöttek ki a szűlűkertbül)
2. Strada Lacul Roşu - Piros tó utca (a tükörfordítás Gyilkos verziója)
1.Strada Gala Galaction - Galacticon Gála utca (azaz az űrben rendezett bál utcája)

Ja, és ha valaki mondjuk Galacticon Gála, vagy Bánat utca feliratú táblát akar a házára, annak még fizetnie is kell 27 lejt a tábla készítőinek. A lista kiötlői biztos azt gondolják, hogy ha már ők hülyét csináltak magukból, akkor majd a polgárok is hajlandóak lesznek erre.

Járjunk elöl jó példával is. Ne menjünk nagyon messzire, csak Szászsebesre, hogy megnézzük, hogy is kéne kinézzen egy kétnyelvű utcanévtábla. Ott a NEm tükörfordítás mellett még a gótikus betűkre is futotta… Komolyan, mintha nem is Romániában lennénk: sem mi, sem a szászsebesiek.

Ez is megvolt. Magyarország elsöpörte a szocialista kormányzást, és megnyitotta az utat a Fidesz előtt, hogy csináljon valamit ezzel az országgal. A magyar választópolgárok tálcán kínálták Viktoréknak a hatalmat, annyira elegük volt az elmúlt nyolc évből. Nem jobboldali elkötelezttségről van szó tehát, hanem egy kétségbeesésből fakadó erőteljes, és egységes gesztusról. Sokakban a kétségbeesés olyannyira felfokozódott, hogy egyenesen a Jobbiknak dobták oda szavazatukat. Érdekes megfigyelni, hogy az Észak-Kelet magyarországi megyékben milyen brutáljó eredményeket ért el a radikális párt, ott, ahol húsz éve erős szocialista bázis él. Vagyis a volt szocialista szavazók egy jelentős hányada nem a Fideszre, hanem a Jobbikra szavazott. Pedig a Jobbik megszületésénél még a Fidesz bábáskodott, de azóta sokat változott a világ, hiszen néhány hőzöngő fiatalból politikai tényező lett. De ez a tényezővé válás a kormányzat kritikájából fakadt. Mert ennél nagyobb kritika nem kell egy magát demokratikusnak, szocialistának, antifasisztának mondó párt és kormányzat számára. Az objektivitás igénye most talán azt kellene mondassa velem, hogy nézzük meg az elmúlt nyolc év jó oldalait is, de sajnos ilyesmiről nem tudok, és őszintén szólva az objektivitásigényem is megkopott már annyira Magyarországra vonatkozóan, hogy nem is akarok objektív mércével mérni szocialista ügyködéseket. Íme, mi jut eszembe, amikor szocialista ügyködésről beszélek: az elmúlt nyolc évben súlyos megaláztatás érte a határon túli magyarságot (2004 dec. 5. és az azt megelőző kampány), a zsidóságot (Zuschlág), a sikkasztás minisztériumi szintre emelkedett (ismét Zuschlág), a gazdaságpolitika tulajdonképpen hazugság- és kótyavetyepolitika volt (Gyurcsány), a korrupció és a közpénzek kezelése szintén tolvaj kezek prédájául esett (BKV). A nyolc éves szocialista kormányzásnak a hattyúdala is stílszerűen tragikomikusra sikeredett azzal az elfuserált első fordulóval, amikor az Országos Választási Bizottság órákon át vitázott a kampánycsendről, embargózva az információkat, mikor különböző forrásokból az exit pollok, meg az eredmények is már rég napvilágot láttak. De annyi ostobaságot, vétkes, süket, vak, vagy egyenesen alattomos politikai döntést kellett elszenvedjen Magyarország, hogy ez már annyira fel sem idegesítette a népet. Amikor immunissá válsz az ostobaság és a fejetlenség iránt, ez már félelmetes teljesítmény. Azt is mondják politológusok, hogy ekkora győzelmet még nem aratott egyetlen európai párt sem - és közülük egyesek hozzáteszik (de ha ők nem, akkor én), hogy ennek egyik legfőbb oka az, hogy nem is volt még Európában ilyen dilettáns kormányzat, mint amilyen Magyarországon mímelte az irányítást.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Magyarország radikális változást akart. Szerencsére a választók többsége a Fideszben és nem a Jobbikban látja e radikális változtatás letéteményeseit. Persze túlzott reményeket nem szabad táplálni a leendő Fidesz kormány iránt, hiszen ugyanabban a globális gazdasági, politikai, társadalmi környezetben kell irányítson egy kicsi, anyagiakban elsikkasztott, lélekben lepusztított országot, amelyben ma a világ szerencsésebb felének összes országa mozog. De mégis szerencsésnek érezhetik majd a magyarországi választópolgárok magukat akkor, ha a leendő kabinet tagjaiban felöltik majd Sólyom László üzenete a balatonöszödi beszéd vonatkozásában: a tisztesség hosszú távon megéri. Mert szerény véleményem szerint az anyaországnak most mindennél jobban szüksége van arra, hogy tisztességes emberek közigazgassák. Nem zsenik, rétorok, művészek, csodaközgazdászok, sztárügyvédek, hanem olyan emberek, akik tudnak, és akarnak tisztességesen dolgozni, mert csak ilyen emberekkel lehet és érdemes takarékoskodni, ilyen emberekkel lehet és érdemes megszorító intézkedéseket végrehajtani, mert másképp minek az őrületesen magas adók, amitől felkopik az egyszerű polgár álla, ha a beharácsolt pénz a Hagyók meg Gyurcsányok zsebébe folyik? Van olyan, hogy erkölcsi reform? Ha nincs, az baj, mert akkor csöbörből a vödör, de ha van, akkor azt kellene erőltetni kezdetben, ugyanis Magyarországot nagyon rendbe kell tenni. Mert el lett kúrva. Nem kicsit. Nagyon.

Halott, vagy nem halott a nagyváradi kulturális élet? - ez itt a kérdés. Az elmúlt napokban viharbilis üggyé terebélyesedő sajtópolémiának már a kiindulópontja is híven tükrözi a mi összmagyar kultúránkat, akarom mondani kultúrálatlanságunkat. Már az alaphelyzet is annyira magyar: a kulturális értékeinkről szóló közbeszéd is mélységesen át van itatva politikával, csupán annyi különböztet meg emeszpés és fideszes testvéreinktől, hogy nálunk a lakatospéterek hajaznak a Deáknéra, a tőkéslászlók meg a vászonra, akik még a kultúra vonatkozásában sem képesek elvonatkoztatni a saját, - és mint ahogy a mostani kirobbantó ügy is mutatja - , kicsinyes sérelmeiktől, politikai érdekeiktől. Sőt, a kultúra különösen nimbuszóvó terepnek tűnik számukra, ezért nem riadnak vissza még a nevetséges acsarkodásoktól sem. Ezt a kínos - mindent, még a kultúrát is beáldozni a politikáért - képletet erősíti az a tény is, hogy a váradi kultúra halott polémiát egy politikai fricskát felturbózva az a Demeter Szilárd szította, aki nagyműveltségű egyetemi tanár, jótollú író, meg egy kulturális egyesület elnöke, csak éppen lepaktált a Tőkés vonallal. És így mostmár ahelyett, hogy Demeternek a váradi kultúrára lenne gondja, mondjuk termelné, vagy szervezné a kultúrát, védi a főnöke mundérját. Ami egyébként derék dolog is lenne, ha lenne mit védeni, mert időközben már több forrásból megerősíttetett az a tény, hogy igenis Tőkés tiltotta el a lorántffys diákokat a lakatospéteres bálról.

Eleinte még arról akartam bejegyzést írni, hogy minek ez a pitiáner eljárás, suttyomban letiltani egy RMDSZ-es által szervezett bálról a református iskola diákjait, amikor Tőkés nyíltan is kijelenthette volna, hogy nem engedi a diákokat egy olyan helyre, amelyet éppen a református egyháztól ellobbizott pénzből építettek meg a lakatospéterek, ami még szimpatikus is lehetett volna sokak számára. Ehelyett azonban megint a politikus hatalmasodott el Tőkésen, és cselekedett egyet alattomban. De mire lereagáltam volna a történteket, az ügy kulturpolitikai, pontosabban kulturdiagnosztikai fordulatokat vett. Mert Demeter kijelentette, hogy a váradi kultúra halott, és ennek alátámasztására elgondolkodtató érveket is felhozott. A legerősebb ezek közül az, hogy az egybekisbetűvel írt RMDSZ-es politikusok ‘rátelepedtek a közpénzekre, és jövőkép nélküli „kultúrpolitikájukkal” szellemi szegénységben tartják városunk polgárait’. Fel is sorol néhány igénytelen, bár egyes berkekben kulturálisnak vélt eseményt elrettentő példaként. Amiben mondjuk igaza is van, azzal a megjegyzéssel, hogy kultúratemető cikkében Demeter szemérmesen hallgat a saját pártjának (inkább vonalának, mert pártról az ő esetükben talán túlzás lenne beszélni) sokszor ugyancsak Patyomkinszerű kultúreseményeiről, ezzel némineműleg hiteltelenítve az általa felállított diagnózist.

Ami viszont egyértelmű félrediagnózis, az az, hogy ‘Nagyvárad nincs rajta a magyar kulturális térképen.’ A tévedés abban áll, hogy Demeter nem tesz különbséget a váradi művészek, kultúremberek teljesítményének szinvonala, illetve a városban zajló kulturális események között, ami azért mégiscsak különbség. Hát persze, hogy nincs egy Adynk, és emiatt mindig visszasírjuk Várad egykori dicső múltját, de Adyja, sőt, Pilinszkije, Weöres Sándora jelenleg nincs Budapestnek, Győrnek és Debrecennek sem. Persze, nekünk nemcsak Adynk nincs, de nincs komolyan számba vehető színházunk, rangos komolyzenei együttesünk, nincsenek országos, nemzetközi hírű íróink, képzőművészeink (bár azért Onucsán, Ujvárossy, a Jakobovitsok…?), könnyű- és komolyzenészeink, nincsenek veretes tartalmú, komoly alkotói műhelyként is szolgáló folyóirataink, nincsenek szinvonalas egyetemeink. Mindemellett a város mégis egyre inkább rajta van a kulturális térképen. Ha ez nem így lenne, akkor mit keresett volna nálunk Esterházy Péter, Nádas Péter és a Törzsasztal sorozat többi meghívottja, akik a mai magyar irodalom legnagyobbjai; hogy találtak volna ide a világhírű dzsezzmuzsikusok, akik szinte hetente fellépnek a Posticumban? Vagy Balogh Joék el tudták volna hívni a Mezzofortet, vagy Vukán Györgyöt, ha Várad nem lenne rajta a kulturális térképen? És mi a helyzet Ligeti Andrással, aki állítólag (sajnos nem voltam ott a koncerten) csodákat művelt a Váradi Filharmónikusok élén; és Jandó Jenővel, Bogányi Gergellyel, akik a londoni, párizsi, milánói stb. koncertpódiumoknak is szivesen látott vendégei? És most csak azokat a neveket, eseményeket említem, akik, amelyek az elmúlt években voltak, történtek Váradon, és gondolom a felsorolt nevek sem Patyomkinok… Fontos ezt hangoztatni, hogy ne vegyük el a kedvüket attól, hogy a továbbiakban is eljöjjenek hozzánk.

Tegyük hozzá, hogy a sport is a kultúra része, és bár igaz, hogy nincs első ligás focicsapatunk, viszont vannak bajnok vizilabdázóink. Igaz, nem fogunk egyhamar Nagyváradon futsal-eb-t rendezeni, de rendezett a város ifjúsági vizilabda EB-t, sőt, a Demeter és mások által is példaképül elénk állított Debrecennel közösen pályáztunk felnőtt vizilabda EB megrendezésére. És ha már Debrecen szóba került, akkor ismerjük el, hogy ott olyan létesítmények (Főnix csarnok, Modem) jöttek létre, amelyek már önmagukban is rangot adnak a városnak, a bennük szervezett események pedig még inkább öregbítik a civis város hírnevét. Abban igaza van Demeternek, hogy Debrecenben következetes, távlatokban gondolkozó kultúrpolitikával sikerült jelentős dolgokat összehozni, míg mi megrekedtünk a balkáni politikai dzsuvában, aminek, jelzem, Demeter is, meg a főnöke is a részét képezik, nemcsak az RMDSZ. Mindezzel együtt a Debrecennel való összehasonlításhoz odakívánkozik néhány észrevétel. Szinte mindenki csak azt hangoztatja, hogy mindkét város ugyanakkora, ugyanabban a régióban helyezkednek el, ergo egyenlő esélyekkel is rendelkeznek mondjuk a kultúra fejlődése tekinetében. Van itt azonban néhány nem elhanyagolható részlet, ami egyenes következménye annak, hogy a kultúra szempontjából a két város mégis ennyire különbözik egymástól: Debrecen egy tőlünk Nyugatabbra fekvő, és már pusztán emiatt is valamivel felvilágosultabb ország második legnagyobb városa, ahol hosszú évek óta meglehetősen stabil politikai élet van. Ezzel szemben Nagyvárad egy félbalkáni, féleurópai ország x-edik méretű városa, ahol a rendszerváltás óta (meg azelőtt is) román többségű pártok irányítanak, olyan emberek, akik közül sokaknak nemhogy a magyar, de még az összváradi kultúrához sincs semmi közük, tehát kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a helyi kultúrával bíbelődjenek. Ebben a politikai élet-halál harcban az RMDSZ minden eszközét és erejét arra használja fel, hogy életben maradjon, és megőrizze befolyását a magyarság körében, ezért a magaskultúra helyett szinte törvényszerűen az égbelövöldözést, az operettezést, meg a lagzilajcsizást támogatja.

A magaskultúra nem demokratikus intézmény, mert az csak a kiválóságokról, és az átlagnál magasabban képzettekhez szól. A demokráciában pedig a pártok mindig a lehető legnagyobb tömegekhez kívánnak szólni, ezért támogatják, pénzelik a középszert, mert ezzel többekhez eljuttathatják politikai üzenetüket, méghozzá kevesebb pénzből. Ezért tartom naivitásnak azt, hogy a politikusoktól várjuk a magaskultúra támogatását, finanszírozását. Persze, ha lenne affinitásuk a művészethez, és nemcsak rongyrázásnak meg tekintélynövelésnek használnák fel az igényes kultúrát, az nem lenne éppen megvetendő, csakhát az elmúlt évek, évtizedek igazolták azt, hogy nem a lakatospéterektől kell a megváltást várniuk a kultúra embereinek. Hogy mi kell az élő, igényes kulturális élethez, nem tudom, csak sejtéseim vannak. Talán kell egy hangulat, ha úgy tetszik egy kedvező korhangulat; kellenek gazdag emberek, akiknek vagy van saját ízlésük, vagy van bennük annyi szerénység és jóérzés, hogy olyan emberek tanácsára hallgassanak, akik tudják, mi a művészet, a kultúra. Ez volt a régi Váradon, és még valami rendkívül fontos: igény valami jelentősre. Így lett Sas-palotánk, színházunk, városházánk, és persze költészetünk, közéletünk. Ma Váradon mindebből szinte semmi sincs, bár, mintha igény mégiscsak lenne a komoly kultúrára. A felsorolt nem Patyomkin nevek talán ezt a sejtésemet támasztják alá.

Ez az én diagnózisom.

A hatalom akarása és a pártlogika között olykor éles ellentét mutatkozik meg, avagy éppenhogy csak a pártlogika fér össze a hatalom akarásával? Ezen a kérdésen elmélkedek már vagy fél napja a romániai politikai élet legújabb fejleményeit figyelve. Történt ugyanis, hogy a Nagy Kopasz - aki nem ismerné ezen a néven, akkor elmondom, hogy Traian Basescu, román államfő - néhány éve gondolt egyet, és szorgalmazni kezdte az egyéni választókerületes választási rendszer bevezetését, úgy a helyhatósági, mint az országgyűlési választásokon. Mivel akkor nem az ő pártja, a PD-L volt hatalmon, ezért némiképp módosítva hajtották végre eredeti elképzelését, méghozza a kecske és a káposzta összefüggés mentén, azaz az új választási törvényben volt egy kis egyéni választókerületes elem is, meg egy kis pártlistás elem is. Az új rendszer bevezetésének szükségességére mindegyik politikai oldal talált fogós érveket: ezek közül is az egyik legzengzetesebb az volt, hogy ha a helyhatósági választásokon egyéni választókerületes a dolog, akkor az a decentralizációt erősíti, mert a közvetlen megválasztás mekkora legitimációt ad a megyei tanácselnöknek például. Még fültanúja is voltam annak, amikor a tavalyi kampányban a Nagy Kopasz Nagyváradon személyesen dícsérte meg a megye főprédikátorát, hogy ugye milyen jó ekkora legitimációval rendelkezni, mint amit a közvetlen megválasztás nyújt?
Ennek a nyálas kérdésnek a tükrében némileg meghökkentő az, ami a hivatalosan PD-L-RMDSZ kormányalakításnak nevezett bohóckodás körül zajlik. A demokraták (az idézőjelet már lusta vagyok kitenni) azt követelik ugyanis az RMDSZ-től, hogy ha már együtt kormányoznak Bukarestben, akkor megyei, sőt, önkormányzati szinten is kössenek egymással szövetséget, tekintet nélkül arra, hogy ezeken a szinteken milyen más politikai szövetségek élnek jelenleg. Nesze neked decentralizáció!
Romániát ismerve az még hagyján, hogy ezzel a hozzáállással Bukarestből gyakorlatilag érvényteleníteni akarják a helyhatósági választások politikai hatásait, de ahhoz már mit szóljunk, hogy ennek a Bukarestből erőltetett koalíciónak a politikai hatása jóformán abban merülne ki, hogy obstruálná azokat a megyei tanácselnököket, akiket a nép nagyon szuverén módon, meg direktbe megválasztott, csak éppen nem RMDSZ-es vagy PD-L-s. Merthogy politikai koalíciókkal nem lehet leváltani egy uninominálisan megválasztott megyei tanácselnököt. Nem úgy, mint a régi rendszerben, ahol listás szavazás volt, és a megyei tanácselnököt maga a tanács választotta meg, és utána szintén a tanács váltotta le, ha éppen az elnök nem úgy fütyült, ahogy a koalíció akarta. A decentralizáció elve épen az - és az egyéni választókerelütes rendszert támogatók éppen ezt az az elvet lovagolták meg - hogy a döntések minél közelebb legyenek az alaphoz, mármint a helyi szinthez. Erre a Bukarestben kormányra kerülő PD-L olyannira hatalomra akar jutni helyi szinten is, hogy még a kormányzatnak alárendelt intézmények vezetéséből sem akar juttatni az RMDSZ-nek mindaddig, amíg a szövetség fel nem rúgja helyi koalícióit más pártokkal az ő kedvéért. Vagyis a PD-L még a kis szöszmösz településeket is le akarja uralni, hiszen a megyei tanácsok és a megyeszékhelyek erősen befolyásolják a kisebb települések működését is.

A PD-L mintha beleesett volna abba a csapdába, amelyet ő állított a többi pártnak, ezért erőlteti ezeket a helyi koalíciókat. Ezzel is csak azt jelzem, hogy amikor parlamenti, meg választási reformról, meg intézményes reformról beszél a Nagy Kopasz, akkor legyünk óvatosak, mert nem más ez, mint az aktuális pártpolitikai érdekeket szem előtt tartó szemfényvesztés. Ugyanekkora hanta a parlamenti reform nagykopaszi elképzelése is. Még referendumot is kiírt a parlamenti válaszatások napjára időzítve arról, hogy legyen Romániában egykamarás parlament, amelybe maximum 300 honatyát válasszunk meg a jelenlegi sokkal több helyett. Lehet ez sem egyéb, mint egy nagyszabású ingatlanspekuláció része, mert éppen most hallom, sőt, azóta már olvasom is, hogy Silviu Prigoana, PD-L- s képviselő azt pedzegette a parlamentben, hogy el kellene költöztetni a fő népképviseleti intézményt máshová (az épülő Nemzeti Könyvtárba, hátha ott a kezükbe is vennének egy-egy könyvet a honatyák), és a kommunista kolosszust profitorientált célra kellene felhasználni.
Ezek aztán nem kicsiben játszanak.

Az utóiratos kérdés most csak az, hogy az RMDSZ mit lép: a farkasfalka hegyes fogú, virgonc tagjaként ráveti-e magát a koncra, vagy megelégszik a helyi és megyei szinten kisebb fazekakban főzött csülkökkel.

Gyakran felhangzó ellenvélemények ellenére mégiscsak jó dolog politikusnak lenni. Mondjuk RMDSZ-es politikusnak, ugyanis ennek a szervezetnek sikerül az a teljesítmény - és itt már az iróniának mintha tényleg nem is jutna terep - hogy politikai melléfogások, baklövések, melléugrások dacára mégis mindig kormányra kerül. Van-e még a társadalmi életnek olyan szegmense, ahol melléfogsz, és még szinte megjutalmaznak? Megtörtént már valakivel az, hogy egy számot sem talált el a lottón, de a sorsolás másnapján felhívták azzal a szöveggel, hogy maga ugyan egyetlen számot sem talált el a hatból, de mi azért adunk magának egy főnyereményt? Mert az RMDSZ-szel valami ehhez hasonló történt. Csak hogy emlékeztessek: az RMDSZ 2004 óta mindig Traian Basescu ellen menetelt, mégis sikerült mindig nyeregbe kerülnie, és ott maradnia. 2004-ben Nastaset támogatta Basescuval szemben, aztán Basescu nyert, az RMDSZ meg kormányra került Traian Basescu speciális invitálására. Ez a kibékülés nem tartott sokáig, hiszen néhány évre rá (a pontos évszámra nem emlékszem) a híres 322 honatya megszavazta az államfő leváltásáról szóló referendumot, köztük a magyarság képviselői is. Persze Basescu maradt elnök, az RMDSZ meg a liberálisok maradtak kormányon. Most eljött az újabb választás, Romániában szinte mindenki, aki él és mozog, Geoanat támogatta, köztük az RMDSZ is, aztán mégis Basescu lett a győztes. Mégis, melyik párt szaladt azonnal a kormányba? Az RMDSZ. Persze nem csak az érdekképviselet hülye szerencséjét kell az elmondottakban látni, hiszen Basescu ugyanúgy ennek a történetnek a része, elvégre ő hívta a kormányra azokat, akik annyiszor köpték szembe, ahányszor csak bírták. De Basescu lenyalta a flegmát, mert neki kormány kell. Úgyhogy fölösleges sokat sóhajtozni: a nagy gyűlölködések, lejáratások mögött, alatt, szépen meghúzódó, egymás kibékítésére kényszerítő érdekek léteznek. Amit a politikusok a ‘haza érdeke’ szófordulattal szoktak leírni. Ha most elővenném és összegyűjteném mindazt, amit csak az elmúlt egy hónapban az RMDSZ-es politikusok Traian Basescura és Emil Boc kormányfőre mondtak, szinte megdöbbennénk, mert azt gondolná minden értelmes ember, hogy itt már végképp áthidalhatatlanok az ellentétek, és a magyarság legnagyobb, már-már létkockánforgó érdeke az, hogy úgy óvakodjon Basescutól és a bandájától, mint az Al Kaidától. És a banda szó itt nem csupán egyszerű retorika. Nem csoda ugyanis, ha az egyszerű emberek nemhogy kiábrándulnak a politikából, de teljességgel érdektelenné válnak iránta. Hiszen itt minden lépés, gesztus, mondat becsapás: itt nincs jobb, és nincs baloldal, itt nincs tisztességes, és nem tisztességes párt, itt nincs megbízható és nem megbízható politikus, itt csak (most ellopom valakinek találó gondolatát) pártokba tömörülő bandák vannak, és az RMDSZ egyike ezeknek a bandáknak. Muszáj nekik kormányra kerülni, hogy a központi költségvetésből juttathassanak az RMDSZ-es polgármestereknek is, akik csak akkor maradnak fenn, ha a helyhatósági választásokra fel tudnak valamit mutatni, ami éppenséggel állhat abból is, hogy fenntartják saját klientúrájukat. Az RMDSZ-t a polgármesterei tartják életben, mert ők tudnak helyeztet teremteni az embereiknek, ők tudnak közpénzekkel, munkahelyekkel, befolyással gazdálkodni: egyszerűbben szólva kenyeret adnak a sajátjaiknak, akik hálából megszavazzák az RMDSZ-t. Amennyiben viszont elesnek a forrásoktól, oda lesz a politikai támogatás is. A leírtak kábé megegyeznek a bandaszerű támogatás jellemzőivel, mely megkülönböztetendő az értékelvű, vagy akár ideológiai támogatástól. Az értékelvű támogatáshoz közös értékekre, az ideológiaihoz pedig közös társadalomkoncepcióra lenne szükség. Ilyenek itt nincsenek. Hogy mik vannak, lásd fentebb.

Na igen, de a Tőkés László! Ő a következetes, becsületes honfi! Még érveket is hallottam annak alátámasztására, hogy ő mennyire egyenesen, értékelvűen űzi ezt a politikát. Az én logikám szerint Tőkés ha valóban következetes lenne, akkor azt mondta volna: Basescu úr, szégyellje magát, amiért lepaktált azokkal, akik önt unos untalan támadták, gyalázták. De az ő logikája eltér az enyémtől, mert a politikában rendkívül furcsa, mondhatni teljesen logikátlan logika járja, ezért szidja Tőkés az RMDSZ-t, és Basescut továbbra is vagány csávónak, jobb mint a többinek nevezi. Nyilván, mentegetni kell a kis kopasz manővereit, mert Orbán Viktor és a Fidesz számára az itteni narancssárgák lesznek a stratégiai partner, ha Magyarországon valóban Viktorék győznek. Ha Tőkés valóban őszinte politikus, akkor 1. örülnie kellett volna annak, hogy az RMDSZ segítséget nyújt Basecunak ahhoz, hogy kormány alakuljon Romániában, mert Basescu számára ez a legfontosabb és 2. üdvözölnie kellene az RMDSZ kormányra kerülését, mert annak jelét kellene lássa benne, hogy az RMDSZ belátta eddigi politikájának kudarcát és amellé állt, akit Tőkés is támogatott. Persze püspök úrnak fáj, hogy Basecu, aki mellett ő kiállt, azzal hálálja ezt meg, hogy lepaktál azokkal, akik Tőkés szerint a magyarság elárulói. Dehát nem lehet ezt így kimondani, mert a narancssárga banda érdekei mást kívánnak. Például azt, hogy Romániában is erőltetni kell a jobb- és baloldal közötti antagonisztikus ellentétet, mert ez Magyarországon is egész jól beválik. Az már csak egy részletkérdés, hogy Magyarországgal ellentétben Romániában nem létezik jobb- és baloldal, mert itt minden kormánykoalíció a napi érdekek mentén áll össze, és szintén a napi érdekek miatt esik szét. Visszatérve Tőkésre, ő sokmindent lenyelt már Basescunak és bandájának, most nem sorolom fel, mert megtettem ezt más alkalmakkal, de ennek a különös Basescu szimpátiájának oka az, hogy a Fidesz ellenében nem politizálhat. Vagyis politizálhatna, de minek? Jó ez neki így.
Nekünk meg legyen egy boldogabb új évünk!

A fenti címet egy politikai éleslátással rendelkező ismeretlen szavazó ihlette, aki Bihar megye valamelyik választókörzetében a fényképről kivehető módon szavazott. Az még rejtély, hogy miért éppen Traian Băsescuról gondolta azt, hogy ő lenne a kutya, Mircea Geoană pedig az eb, de hát ez is olyan kérdés, amilyen a román politikai életben lenni szokott, ahol csak nüanszokban érzékelhető valamelyes különbség a politikai képviseletek között. Én is érzékeltem egy ilyet a sok ál- és hazug disztingválási kísérlet sűrűjében.
Vasárnap este urnazárás előtt, meg annak környékén, munkaköri kötelességem folytán a PD-L megyei pártközpontjába kellett látogatnom, hogy megfigyeljem az első reakciókat az exit poll eredmények kihirdetésekor. A már jól ismert arcok fogadtak, hiszen többször jártam már náluk sajtótájékoztatón, és több közintézményben is megfordultam már, amelyek vezetői most a pártszékház nagytermében megfeszülve bámulták a tévét, hogy megtudják, másnap igazgatók lesznek-e még, vagy szedhetik a fájukat. Akkor még nem tűnt fel semmi különös bennük: jól öltözött, kikupált embereknek tűntek, olyanoknak, akiktől nem idegen az angol vécé, és akik alkalomadtán néhány szabatos körmondatot is meg tudnak fogalmazni édes (román) anyanyelvükön, de azért még mindig nem tudták levedleni azt, hogy első, maximum másodgenerációs városlakók, még ha már a cigarettát is olyan úri módon tudják a kezükben tartani.

Ehonnan kellett nekem továbbállnom a liberálisok főhadiszállására, ahol viszont az a meglepetés ért, hogy egy nagykutyát sem találtam ott. „Hol a főnök?” - kérdeztem az egyik szimpatikus szöszitől, aki egykor még a sajtóban jeleskedett. „Átmentek a PSD-hez” - mondta a nem ínyemre való választ, mert ez azt jelentette, hogy nekem is át kellett caplatnom a PSD pártszékházba. Ezzel már voltak néminemű gondjaim, mert ott viszont nagyon ritkán jártam, azt sem igazán tudtam, hogy hol van a bejárat. Végül csak bejutottam, de eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen sok liberális honfiú ténfereg a tömegben. Miután már megismerkedtem a helyszínnel és felmértem a terpet, akkor tűnt fel nekem a szögfejbe megfigyelés: mennyi paraszt van itt!? Számomra teljesen ismeretlen arcok, tehát nem liberálisok, mert azokat is már névről ismerem, hanem olyan férfiak és nők, akik ha tagadnák, akkor sem hinném el nekik, hogy hétvégén nem hazajárnak kapálni, gereblyézni egyet, és amikor megszólaltak, akkor is mintha az Etno meg a Favorit tévé énekelt volna. Ezekben a pillanatokban a lehető legkonkrétabban, a természeti valóságban érzékeltem, hogy mi az a nüansznyi különbség, ami tulajdonképpen elválasztja egymástól a PD-L és a PSD tábort. Mert az, hogy az egyik jobboldali, a mások meg baloldali párt, az a politikai elemzőknek beadott, vagy éppen általuk kitalált mese, ugyanis mindkét alakulat az egykori kommunista nomenklatúrából nőtt ki, azzal a különbséggel, hogy az idősebb generáció hűséges maradt Iliescuhoz, a fiatalabbja pedig mihamarabb nyugati szintű karriert és életvitelt akart magának, és amikor ezek elérkezettnek látták az időt (megfelelő ritmus- és ütemérzéküket a Zsil-völgyi bányászok segítségével tökéletesítették), megcsinálták Petre Romannal az élen, Traian Băsescuval az árnyékban a Demokrata Pártot. A kettéválás meglehetősen homogén módon zajlott le: azok a posztkommunisták, akik már valamelyest kiemelkedtek a rögből, akik már zsigerileg is jobban érzik magukat egy városi dizsiben vagy egy elit vendéglőben, mint a szülők parasztházában, azok mintha erőteljesebben vonzódtak volna a demokratákhoz, míg a retrográdabbja, meg azok hozzátartozói, vagyis a népi világ emberei maradtak Iliescu mögött. Hát ez az a különbség, ami a kutyát az ebtől elválasztja: hogy az egyik városi posztkommunista, a másik meg parasztposztkommunista. Szinte félelmetes, hogy effajta szociológiai kifejezéseknek milyen szembeötlő leképeződése van a valóságban.

Az a furcsa, hogy a két jelölt közül inkább Băsescu viselkedik úgy, mint egy cörán, Geană meg a kimosdatottabb figura, de a PSD alapréteg, vagyis az óromániai parasztság kitartott a PSD kitartottja mellett, míg Băsescu az urbánusabb Erdélyben és a nagyvárosokban hódított. Mondjuk ez talán annak tudható be, hogy nálunk még az urbánus, meg a népi között is árnyalatnyi a különbség, mert mindkettő ugyanakkora paraszt…

A választás napjának délutánján a megyei választási irodánál azon tanakodtak az újságírók, hogy milyen címet adjanak vezető cikküknek. Jött is a poén: írd azt, hogy Győzelem! A mieink nyertek! Felzúdult a kacaj, de a poén mögött tartalom is van. Mindegy, hogy ki győzött, hiszen mindkét jelölt a miénk. Még akkor is, ha a Mi-be (sajnos) a nem románokat is bele kell venni. Jelenleg a két jelölt, és az ő szintjükön álló politikusok vezetik Romániát, és mindannyian pont olyanok, mint az ország, amelyiket irányítani akarják. Hogy a hatalmas politikai koalíció ellenére most Băsecu jött ki győztesen, az számomra csak azt bizonyítja, hogy ő az, aki valamivel pontosabban leképezi a mai román társadalmat, mert mindkető egymásra hasonlítóan közönséges, és mindkettő csak éppen annyira hamis és csalárd, amennyi már elég a sikerhez. Most Băsescut érdemeljük, mert ilyenek vagyunk. Van öt évünk arra, hogy változzunk. Persze, az nem mindegy, hogy merre, mert még az is megeshet, hogy öt év múlva már Băsescut akarnánk visszasírni.

Az első forduló után az volt az elmémben, hogy a két rossz közül Geoanara fogok szavazani. Azért gondoltam ezt így, mert Basescu túl sok rossz fát tett a tűzre az elmúlt öt év során. Hogy most csak a magyarságpolitikáját említsem: székelyföldi kétkulacsossága már legendaszámba megy, a derék székely népek füle tövét vakargatta, emellett meg osztogatta megfele politikailag a magyarságot; aztán lesöpörte az asztalról az autonómia-történetet, és még Sólyom Lászlót is megalázta, amikor mondvacsinált ürügy alapján nem engedte repülővel beutazni Romániába. A mai politikai káosz is nagyrészt neki tudható be. Azzal érveltem magamnakm, hogy inkább választok egy olyat, akivel tudni lehet majd azt, hogy ki kormányoz, és kivel, és miért, merthogy Basescuval ez is örökösen kérdéses volt. Ő az aki felkér kormányozni pártokat, aztán meg mindet ki is akarja rúgni, amelyik nem a PD-L.

De aztán a két választási forduló előtt napvilágra került a video. Ezen Basescu megüt egy gyereket. És ettől a perctől kezdve az államfőválasztási kampány a következőképpen tematizálódott: ha Basescu ütött, nem lesz államfő, ha Basescu nem ütött, akkor államfő lesz. Nekem azonban ugyancsak ettől a pillanattól kezdve megszűnt létezni Mircea Geoana, mint államfőjelölt. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ha Basescu ennyire nem képes kontrollálni magát, akkor nem alkalmas arra, hogy egy országot vezessen, viszont mit gondoljunk azokról, akik most, a választási kampányban Geoana támogatása érdekében előjöttek ezzel a videoval? Megmondom azt, hogy én hogy gondolom. Azok, akik ezt a videot napvilágra hozták, vagy gyártották (mert számomra még ez sem eldöntött kérdés) ezzel bizonyítottan ütöttek egyet azon a gyereken, mert az ő valóságos vagy misztifikált szenvedését kihasználva akarnak politikai tőkét kovácsolni maguknak és Geoananak. Azok az emberek jöttek elő ezzel a felvétellel, akik öt évig tartogatták a tarsolyukban azt, arra gondolván, hogy egyszer jól fog az még jönni. Ez a momentum most jött el: itt-ott kipallérozzák photoshoppal a felvételt, és máris kész a jó kis lejáratás. Ha Basescu tényleg ütött, akkor öt évig mit csináltak ezek az urak? Nem sajgott a szivük a megütött gyerekért, nem fájt nekik a megaláztatása? Hát persze, hogy nem, hiszen akkor még Basescu volt az emberük, tehát éppenhogy az volt az érdekük, hogy minden effajta kompomittáló felvételt titkosítsanak. Ezek az emberek akkor sem avatkoztak volna közbe 2004-ben, ha Basescu éppenséggel feldarabolja a kamerák előtt azt a gyereket. De most, hogy a politikai érdek úgy kívánja, az emberségükben mélyen megbántott honpolgárok pózát magukra öltve mutogatnak ujjal Basescura, de nem veszik észre azt, hogy ők maguk mekkora erkölcsi csapdába estek. Ha az ominózus felvétel valóban hiteles, akkor azzal már rögtön 2004-ben elő kellett volna jönni, és Basescut nyilvános bocsánatkérésre kényszeríteni. Az nagyon valószinű, hogy Basenak ez az államfői mandátumába került volna, de egy rendkívül pozitív üzenete is lett volna a román társadalom számára, méghozzá az, hogy egy gyereket nem üthet meg súlyos következmények nélkül még egy politikai potentát sem. Így azonban egy ettől erősen elütő üzenet járja be az országot: bármilyen eszköz megengedett ahhoz, hogy az ellenfeledet kicsináld. Ha egy gyerek szenvedése az ára ennek, ne habozz azt is bevetni! És akkor még nem is említettem azt az eshetőséget, ha az a felvétel minden kockájában hamisítvány! Aki ilyen cinikus, kíméletlen eszközökkel kívánja lejáratni politikai ellenfeleit, az számomra egyszerűen csak maffiózó, így értelemszerűen nem szavazom meg azt a személyt, akit ezek támogatnak.

Szóval a gyerek visszaütött, mert ahelyett, hogy a videosok szavazót szereztek volna Geoananak, az én személyemben legalábbis, szavazót veszítettek. Az igaz, hogy ettől még nem fogom Basescut megszavazni, de ez a sztori végképp kijózanított, és figyelmeztet arra, hogy ez az ország rendkívüli erkölcsi válságban van. Innen már szinte csak egy lépés az, hogy a politikai küzdelemben a nyílt erőszakhoz folyamodjanak az ellenfelek. Mert amikor egy közös erkölcsi minimum nem ad tartást egy közösségnek, egy társadalomnak, akkor már csak egyetlen összetartó elem marad: a nyers erő.
Abban az országban, ahol Basescu vagy Geoana az alternatíva, ott égetőbb szükség van az autonómiára mint gondolnánk…

Sokan kérdezték már tőlem, na jó, nem sokan, de többen, hogy miért csak Tőkésről engedek meg magamnak kritizáló, leleplező blogbejegyzéseket, az RMDSZ-en sosem köszörülöm a nyelvem. A válaszom ezekre a kérdésekre mindezidáig az volt, hogy nem fértem hozzájuk, vagy ha úgy tetszik, az élet úgy hozta, hogy nem történt a direkt RMDSZ-es kontaktusaimban olyasmi, ami egy jó kis blogbejegyzésre sarkallt volna. Eddig ügyesen ügyeskedtek, mondhatni. Jelentem, ez mától nincs így.

Történetem főhőse Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, akit sokszor megkörnyékeztem már bizonyos helyi események, történések hátterét megtudakozandó. Ő az az ember, akit ha felhívtam, megkérdeztem egy ügy kapcsán, szinte mindig elmagyarázta azt, hogy mit miért ne írjak meg. Megtehette ezt, hiszen mindig el is mondta: ha a beszélgetésünket publikálom, akkor ő a sajtó nyilvánossága előtt mindent tagadni fog. És persze sosem feljetette el hangoztatni azt sem, hogy ő a közösség nevében kéri ezt, nem magáért, nem obskurus érdekek miatt. Persze, ez utóbbi tekintetben nehéz lett volna hitelt adni a szavainak, és e hitetlenkedést sok esetben ő maga csak erősítette off the record kijelentéseivel, mert szinte mindig volt azokban a mondókákban ún. kiskapu, ügyeskedés, fifika, háttéralku, amit nagy nyilvánosság előtt még egy politikus sem vállalhatna, egy tisztességes ember meg még annál is kevésbé, nekem pedig se időm, se kapacitásom nem volt arra, hogy utánajárjak a nem hivatalosan meglebbentett dolgoknak. Nyilván, az ő félre megjegyzései túlnyomórészt magyar népmesés kijelentések voltak, amolyan mondtam is valamit, meg nem is, hiszen a fajsúlyos ügyekről csak legendáriumi szinten beszélt a magyar közössség életét érintő minden titkok tudója.

Főhősöm december elsején, kedden délután okozta a megdöbbenést egy látszólag, és megítélésem szerint a valóságban is bagatell ügyben. A nagyváradi helyi tanács szavazott többek között egy a nagyváradi múzeumkertben felállítandó emlékműről. A határozat anyagát az ülés után az RMDSZ-es tanácsosoktól kaptam meg, és ahogy az a fotókópián is látszik, a határozat feketén fehéren arról szól, hogy az RMDSZ megalakulásának huszadik évfordulójára készülő emlékművet állítanak fel Nagyváradon. Mivel elég lusta vagyok hivatalos szövegeket olvasni, a további részletek kapcsán felhívtam Delorean Gyula tanácsost. Ő el is mondott ezt azt, de aztán elkotyogta azt is, hogy ez a megye bulija, erről többet tudna Szabó Ödön.

Felhítam Öt. Amikor megkérdeztem, hogy mondjon valamit az RMDSZ-emlékműről, ő elmagyarázta nekem, hogy az nem az RMDSZ-nek állít emléket, hanem annak a tíz magyar értelmiséginek, akik 1989 december 23-án először összeültek tanácskozni, és ebből a kezdeményezésből jött létre több magyar civil szervezet is, például a Tibor Ernő Galéria, a Barabás Miklós céh. Nagyszerű, mondtam én, akkor a helyi tanácsi határozat szövege mellett idézhetem Ö mondókáját, így adva teljes tájékoztatást az olvasóknak a készülő emlékműről. Itt jött azonban a ledöbbenés. Ö kijelentette: amennyiben leírom azt, hogy a városi tanács határozatában az szerepel, hogy az egy RMDSZ emlékmű, akkor ő nem nyilatkozik semmit, ezen kívül pedig soha az életben szóba se áll velem. Erre már felhúztam a szemöldököm, hiszen az nagyon veszélyes terület, amikor egy politikus (vagy bárki) egy ellenőrizhető tény elhallgatására kéri az újságírót. Innentől kezdve számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy Ö nem tájékoztatni, hanem manuipulálni akarja a közvéleményt. Ez akkor vált még nyilvánvalóbbá, amikor elkezdett motyogni valamit Tőkésről, meg arról, hogy azt bezzeg nem úgy írjuk meg, hogy Tőkés a forradalom húsz éves évfordulóján önmagát ünnepelteti színdarabokkal, emlékműsorokkal, satöbbikkel. Akkor még nem értettem, mit akar ezzel a hogy jön idével, de most mintha derengene valami: az RMDSZ talán frusztrálva érzi magát, mert ő is kér magának egy szeletet a dicsőségtortából, és ha Tőkés színdarabokkal, meg emlékműsorokkal villant, akkor érdekképviselet lép egyet előre, és valami tartósabbat, mondjuk egy emlékművet álmodik meg magának, mert ahogy a klasszikus is mondja, a színdarab szalad, de az emlékmű marad, az emlékmű marad. Hogy aztán ezt miért nem szabad, legalábbis első körben, RMDSZ-emlékműnek hívni, az nyilván valamilyen politikai megfontolás. Netán akkor nem lehet közpénzt kanalizálni az emlékmű felállítására. Itt találgatásoknak széles terep jut.

Hogy ez tulajdonképpen egy pitiáner ügy, mondod? Helyzete válogatja, mert ami az RMDSZ-nek egy átlagos sakkhúzás, az egy újságíró számára meglehetősen kompromittáló tud lenni. Márpedig az igencsak elásna engem, ha holmi politikus nyomatékos felkérésére én elhallgatnék tényeket. Meg is vagyok lepve egy kissé, hiszen sokkal intelligensebbnek gondoltam Ödönt annál, hogy ilyen aberráltan primitív módon állja útját az információ terjedésének. És azt sem nagyon tudom elhinni róla, hogy nem érzi át, mennyire kompromittáló ez egy újságíróra nézve, ha politikai megfontolásokból a tények elhallgatására kérik, még ha ezerszer a közösség érdekeiről szóló mesével körítik is ezt a kérelmet? Olyan ez, mintha a rendőrtől azt kérnék, hogy ne konstatálja a bűncselekményt, vagy az orvostól azt, hogy ne diagnosztizálja a betegséget… Érdekes, amikor a Nagyvárad helységnévtáblák magyar nyelvű feliratának megrongálásáról volt szó, akkor minden megkérdezett RMDSZ-es előszeretettel elmondta véleményét toleranciáról, európaiságról, békés együttélésről, háboroghatott a civilizálatlanságon, elítélhetett, tiltakozhatott, tetszeleghetett pózokban; akkor valahogy Szabó Ödönnek sem akaródzott azt mondani, hogy nem szolgálja a megbékélést, a népek közötti megértést, meg a többit az, ha megjelentetjük a puszta tényt, hogy piros, sárga és kék festékkel lefestették a Nagyvárad helységnévtáblákat.

A sztori másik meghökkentő eleme az, hogy még Szabó fenyegetőzik azzal, hogy ha leírom szó szerint a helyi tanácsi határozatot, akkor soha semmilyen ügyben nem fog nekem többé nyilatkozni. Csakhogy elfelejti azt, hogy a bizalom egy oda-vissza játék, és úgy, ahogy ő elveszíti a bizalmát bennem, ugyanúgy én is elveszíthetem a bizalmam benne, márpedig ha egyszer egy politikus (vagy bárki) információforrásként kompromittálja magát egy újságíró előtt, akkor az bizony meglehetősen előnytelen a politikusra (vagy bárkire) nézve. Van még e blog olvasói között olyasvalaki, aki azt gondolja, hogy megbízok a Szabó Ödön nevű információforrásban, miután ő a tények elhallgatására szólít fel? Ne legyen, mert hitem szerint a hazugság vagy az elhallgatás nem szolgálhatja egyetlen közösség érdekeit sem, egy érdekcsoportéit annál inkább. Hogy ez az érdekcsoport most az RMDSZ, azt dolgozza fel mindenki maga úgy, ahogy tudja.

Ma már túl sokan, és túlságosan erős meggyőződéssel vallják, hogy ismerik és cselekszenek a közösség érdekeiért, túlságosan könnyedén, a legcsekélyebb aggály nélkül hivatkoznak manapság a közösségre. Jó lenne már egy kis visszafogottságot látni-hallani etéren, több szerénységről (Istenem, miket mondok!), szemérmességről tanubizonyságot tenni, és újra megtanulni azt - mert elfelejtődött - , hogy nem ildomos folyton szájra venni a közösség nevét, mert a sok szájáravételtől bepiszkolódik.
A közösség.