politika a gyökön

Halott, vagy nem halott a nagyváradi kulturális élet? - ez itt a kérdés. Az elmúlt napokban viharbilis üggyé terebélyesedő sajtópolémiának már a kiindulópontja is híven tükrözi a mi összmagyar kultúránkat, akarom mondani kultúrálatlanságunkat. Már az alaphelyzet is annyira magyar: a kulturális értékeinkről szóló közbeszéd is mélységesen át van itatva politikával, csupán annyi különböztet meg emeszpés és fideszes testvéreinktől, hogy nálunk a lakatospéterek hajaznak a Deáknéra, a tőkéslászlók meg a vászonra, akik még a kultúra vonatkozásában sem képesek elvonatkoztatni a saját, - és mint ahogy a mostani kirobbantó ügy is mutatja - , kicsinyes sérelmeiktől, politikai érdekeiktől. Sőt, a kultúra különösen nimbuszóvó terepnek tűnik számukra, ezért nem riadnak vissza még a nevetséges acsarkodásoktól sem. Ezt a kínos - mindent, még a kultúrát is beáldozni a politikáért - képletet erősíti az a tény is, hogy a váradi kultúra halott polémiát egy politikai fricskát felturbózva az a Demeter Szilárd szította, aki nagyműveltségű egyetemi tanár, jótollú író, meg egy kulturális egyesület elnöke, csak éppen lepaktált a Tőkés vonallal. És így mostmár ahelyett, hogy Demeternek a váradi kultúrára lenne gondja, mondjuk termelné, vagy szervezné a kultúrát, védi a főnöke mundérját. Ami egyébként derék dolog is lenne, ha lenne mit védeni, mert időközben már több forrásból megerősíttetett az a tény, hogy igenis Tőkés tiltotta el a lorántffys diákokat a lakatospéteres bálról.

Eleinte még arról akartam bejegyzést írni, hogy minek ez a pitiáner eljárás, suttyomban letiltani egy RMDSZ-es által szervezett bálról a református iskola diákjait, amikor Tőkés nyíltan is kijelenthette volna, hogy nem engedi a diákokat egy olyan helyre, amelyet éppen a református egyháztól ellobbizott pénzből építettek meg a lakatospéterek, ami még szimpatikus is lehetett volna sokak számára. Ehelyett azonban megint a politikus hatalmasodott el Tőkésen és alattomban cselekedett. De mire lereagáltam volna a történteket, az ügy kulturpolitikai, pontosabban kulturdiagnosztikai fordulatokat vett. Mert Demeter kijelentette, hogy a váradi kultúra halott, és ennek alátámasztására elgondolkodtató érveket is felhozott. A legerősebb ezek közül az, hogy az egybekisbetűvel írt RMDSZ-es politikusok ‘rátelepedtek a közpénzekre, és jövőkép nélküli „kultúrpolitikájukkal” szellemi szegénységben tartják városunk polgárait’. Fel is sorol néhány igénytelen, bár egyes berkekben kulturálisnak vélt eseményt elrettentő példaként. Amiben mondjuk igaza is van, azzal a megjegyzéssel, hogy kultúratemető cikkében Demeter szemérmesen hallgat a saját pártjának (inkább vonalának, mert pártról az ő esetükben talán túlzás lenne beszélni) sokszor ugyancsak Patyomkinszerű kultúreseményeiről, ezzel némineműleg hiteltelenítve az általa felállított diagnózist.

Ami viszont egyértelmű félrediagnózis, az az, hogy ‘Nagyvárad nincs rajta a magyar kulturális térképen.’ A tévedés abban áll, hogy Demeter nem tesz különbséget a váradi művészek, kultúremberek teljesítményének szinvonala, illetve a városban zajló kulturális események között, ami azért mégiscsak különbség. Hát persze, hogy nincs egy Adynk, és emiatt mindig visszasírjuk Várad egykori dicső múltját, de Adyja, sőt, Pilinszkije, Weöres Sándora jelenleg nincs Budapestnek, Győrnek és Debrecennek sem. Persze, nekünk nemcsak Adynk nincs, de nincs komolyan számba vehető színházunk, rangos komolyzenei együttesünk, nincsenek országos, nemzetközi hírű íróink, képzőművészeink (bár azért Onucsán, Ujvárossy, a Jakobovitsok…?), könnyű- és komolyzenészeink, nincsenek veretes tartalmú, komoly alkotói műhelyként is szolgáló folyóirataink, nincsenek szinvonalas egyetemeink. Mindemellett a város mégis egyre inkább rajta van a kulturális térképen. Ha ez nem így lenne, akkor mit keresett volna nálunk Esterházy Péter, Nádas Péter, és a Törzsasztal sorozat többi meghívottja, akik a mai magyar irodalom legnagyobbjai; hogy találtak volna ide a világhírű dzsezzmuzsikusok, akik szinte hetente fellépnek a Posticumban? Vagy Balogh Joék el tudták volna hívni a Mezzofortet, vagy Vukán Györgyöt, ha Várad nem lenne rajta a kulturális térképen? És mi a helyzet Ligeti Andrással, aki állítólag (sajnos nem voltam ott a koncerten) csodákat művelt a Váradi Filharmónikusok élén; és Jandó Jenővel, Bogányi Gergellyel, akik a londoni, párizsi, milánói stb. koncertpódiumoknak is szivesen látott vendégei? És most csak azokat a neveket, eseményeket említem, akik, amelyek az elmúlt években voltak, történtek Váradon, és gondolom a felsorolt nevek sem Patyomkinok… Fontos ezt hangoztatni, hogy ne vegyük el a kedvüket attól, hogy a továbbiakban is eljöjjenek hozzánk.

Tegyük hozzá, hogy a sport is a kultúra része, és bár igaz, hogy nincs első ligás focicsapatunk, viszont vannak bajnok vizilabdázóink. Igaz, nem fogunk egyhamar Nagyváradon futsal-eb-t rendezeni, de rendezett a város ifjúsági vizilabda EB-t, sőt, a Demeter és mások által is példaképül elénk állított Debrecennel közösen pályáztunk felnőtt vizilabda EB megrendezésére. És ha már Debrecen szóba került, akkor ismerjük el, hogy ott olyan létesítmények (Főnix csarnok, Modem) jöttek létre, amelyek már önmagukban is rangot adnak a városnak, a bennük szervezett események pedig még inkább öregbítik a civis város hírnevét. Abban igaza van Demeternek, hogy Debrecenben következetes, távlatokban gondolkozó kultúrpolitikával sikerült jelentős dolgokat összehozni, míg mi megrekedtünk a balkáni politikai dzsuvában, aminek, jelzem, Demeter is, meg a főnöke is a részét képezik, nemcsak az RMDSZ. Mindezzel együtt a Debrecennel való összehasonlításhoz odakívánkozik néhány észrevétel. Szinte mindenki csak azt hangoztatja, hogy mindkét város ugyanakkora, ugyanabban a régióban helyezkednek el, ergo egyenlő esélyekkel is rendelkeznek mondjuk a kultúra fejlődése tekinetében. Van itt azonban néhány nem elhanyagolható részlet, ami egyenes következménye annak, hogy a kultúra szempontjából a két város mégis ennyire különbözik egymástól: Debrecen egy tőlünk Nyugatabbra fekvő, és már pusztán emiatt is valamivel felvilágosultabb ország második legnagyobb városa, ahol hosszú évek óta meglehetősen stabil politikai élet van. Ezzel szemben Nagyvárad egy félbalkáni, féleurópai ország x-edik méretű városa, ahol a rendszerváltás óta (meg azelőtt is) román többségű pártok irányítanak, olyan emberek, akik közül sokaknak nemhogy a magyar, de még az összváradi kultúrához sincs semmi közük, tehát kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a helyi kultúrával bíbelődjenek. Ebben a politikai élet-halál harcban az RMDSZ minden eszközét és erejét arra használja fel, hogy életben maradjon és befolyását megőrizze a magyarság körében, ezért a magaskultúra helyett szinte törvényszerűen az égbelövöldözést, az operettezést, meg a lagzilajcsizást támogatja.

A magaskultúra nem demokratikus intézmény, mert az csak a kiválóságokról, és az átlagnál magasabban képzettekhez szól. A demokráciában pedig a pártok mindig a lehető legnagyobb tömegekhez kívánnak szólni, ezért támogatják, pénzelik a középszert, mert ezzel többekhez eljuttathatják politikai üzenetüket, méghozzá kevesebb pénzből. Ezért tartom naivitásnak azt, hogy a politikusoktól várjuk a magaskultúra támogatását, finanszírozását. Persze, ha lenne affinitásuk a művészethez, és nemcsak rongyrázásnak, meg tekintélynövelésnek használnák fel az igényes kultúrát, az nem lenne éppen megvetendő, csakhát az elmúlt évek, évtizedek igazolták azt, hogy nem a lakatospéterektől kell a megváltást várniuk a kultúra embereinek. Hogy mi kell az élő, igényes kulturális élethez, nem tudom, csak sejtéseim vannak. Talán kell egy hangulat, ha úgy tetszik egy kedvező korhangulat; kellenek gazdag emberek, akiknek vagy van saját ízlésük, vagy van bennük annyi szerénység és jóérzés, hogy olyan emberek tanácsára hallgassanak, akik tudják, mi a művészet, a kultúra. Ez volt a régi Váradon, és még valami rendkívül fontos: igény valami jelentősre. Így lett Sas-palotánk, színházunk, városházánk, és persze költészetünk, közéletünk. Ma Váradon mindebből szinte semmi sincs, bár, mintha igény mégiscsak lenne a komoly kultúrára. A felsorolt nem Patyomkin nevek, talán ezt a sejtésemet támasztják alá.

Ez az én diagnózisom.

A hatalom akarása és a pártlogika között olykor éles ellentét mutatkozik meg, avagy éppenhogy csak a pártlogika fér össze a hatalom akarásával? Ezen a kérdésen elmélkedek már vagy fél napja a romániai politikai élet legújabb fejleményeit figyelve. Történt ugyanis, hogy a Nagy Kopasz - aki nem ismerné ezen a néven, akkor elmondom, hogy Traian Basescu, román államfő - néhány éve gondolt egyet, és szorgalmazni kezdte az egyéni választókerületes választási rendszer bevezetését, úgy a helyhatósági, mint az országgyűlési választásokon. Mivel akkor nem az ő pártja, a PD-L volt hatalmon, ezért némiképp módosítva hajtották végre eredeti elképzelését, méghozza a kecske és a káposzta összefüggés mentén, azaz az új választási törvényben volt egy kis egyéni választókerületes elem is, meg egy kis pártlistás elem is. Az új rendszer bevezetésének szükségességére mindegyik politikai oldal talált fogós érveket: ezek közül is az egyik legzengzetesebb az volt, hogy ha a helyhatósági választásokon egyéni választókerületes a dolog, akkor az a decentralizációt erősíti, mert a közvetlen megválasztás mekkora legitimációt ad a megyei tanácselnöknek például. Még fültanúja is voltam annak, amikor a tavalyi kampányban a Nagy Kopasz Nagyváradon személyesen dícsérte meg a megye főprédikátorát, hogy ugye milyen jó ekkora legitimációval rendelkezni, mint amit a közvetlen megválasztás nyújt?
Ennek a nyálas kérdésnek a tükrében némileg meghökkentő az, ami a hivatalosan PD-L-RMDSZ kormányalakításnak nevezett bohóckodás körül zajlik. A demokraták (az idézőjelet már lusta vagyok kitenni) azt követelik ugyanis az RMDSZ-től, hogy ha már együtt kormányoznak Bukarestben, akkor megyei, sőt, önkormányzati szinten is kössenek egymással szövetséget, tekintet nélkül arra, hogy ezeken a szinteken milyen más politikai szövetségek élnek jelenleg. Nesze neked decentralizáció!
Romániát ismerve az még hagyján, hogy ezzel a hozzáállással Bukarestből gyakorlatilag érvényteleníteni akarják a helyhatósági választások politikai hatásait, de ahhoz már mit szóljunk, hogy ennek a Bukarestből erőltetett koalíciónak a politikai hatása jóformán abban merülne ki, hogy obstruálná azokat a megyei tanácselnököket, akiket a nép nagyon szuverén módon, meg direktbe megválasztott, csak éppen nem RMDSZ-es vagy PD-L-s. Merthogy politikai koalíciókkal nem lehet leváltani egy uninominálisan megválasztott megyei tanácselnököt. Nem úgy, mint a régi rendszerben, ahol listás szavazás volt, és a megyei tanácselnököt maga a tanács választotta meg, és utána szintén a tanács váltotta le, ha éppen az elnök nem úgy fütyült, ahogy a koalíció akarta. A decentralizáció elve épen az - és az egyéni választókerelütes rendszert támogatók éppen ezt az az elvet lovagolták meg - hogy a döntések minél közelebb legyenek az alaphoz, mármint a helyi szinthez. Erre a Bukarestben kormányra kerülő PD-L olyannira hatalomra akar jutni helyi szinten is, hogy még a kormányzatnak alárendelt intézmények vezetéséből sem akar juttatni az RMDSZ-nek mindaddig, amíg a szövetség fel nem rúgja helyi koalícióit más pártokkal az ő kedvéért. Vagyis a PD-L még a kis szöszmösz településeket is le akarja uralni, hiszen a megyei tanácsok és a megyeszékhelyek erősen befolyásolják a kisebb települések működését is.

A PD-L mintha beleesett volna abba a csapdába, amelyet ő állított a többi pártnak, ezért erőlteti ezeket a helyi koalíciókat. Ezzel is csak azt jelzem, hogy amikor parlamenti, meg választási reformról, meg intézményes reformról beszél a Nagy Kopasz, akkor legyünk óvatosak, mert nem más ez, mint az aktuális pártpolitikai érdekeket szem előtt tartó szemfényvesztés. Ugyanekkora hanta a parlamenti reform nagykopaszi elképzelése is. Még referendumot is kiírt a parlamenti válaszatások napjára időzítve arról, hogy legyen Romániában egykamarás parlament, amelybe maximum 300 honatyát válasszunk meg a jelenlegi sokkal több helyett. Lehet ez sem egyéb, mint egy nagyszabású ingatlanspekuláció része, mert éppen most hallom, sőt, azóta már olvasom is, hogy Silviu Prigoana, PD-L- s képviselő azt pedzegette a parlamentben, hogy el kellene költöztetni a fő népképviseleti intézményt máshová (az épülő Nemzeti Könyvtárba, hátha ott a kezükbe is vennének egy-egy könyvet a honatyák), és a kommunista kolosszust profitorientált célra kellene felhasználni.
Ezek aztán nem kicsiben játszanak.

Az utóiratos kérdés most csak az, hogy az RMDSZ mit lép: a farkasfalka hegyes fogú, virgonc tagjaként ráveti-e magát a koncra, vagy megelégszik a helyi és megyei szinten kisebb fazekakban főzött csülkökkel.

Gyakran felhangzó ellenvélemények ellenére mégiscsak jó dolog politikusnak lenni. Mondjuk RMDSZ-es politikusnak, ugyanis ennek a szervezetnek sikerül az a teljesítmény - és itt már az iróniának mintha tényleg nem is jutna terep - hogy politikai melléfogások, baklövések, melléugrások dacára mégis mindig kormányra kerül. Van-e még a társadalmi életnek olyan szegmense, ahol melléfogsz, és még szinte megjutalmaznak? Megtörtént már valakivel az, hogy egy számot sem talált el a lottón, de a sorsolás másnapján felhívták azzal a szöveggel, hogy maga ugyan egyetlen számot sem talált el a hatból, de mi azért adunk magának egy főnyereményt? Mert az RMDSZ-szel valami ehhez hasonló történt. Csak hogy emlékeztessek: az RMDSZ 2004 óta mindig Traian Basescu ellen menetelt, mégis sikerült mindig nyeregbe kerülnie, és ott maradnia. 2004-ben Nastaset támogatta Basescuval szemben, aztán Basescu nyert, az RMDSZ meg kormányra került Traian Basescu speciális invitálására. Ez a kibékülés nem tartott sokáig, hiszen néhány évre rá (a pontos évszámra nem emlékszem) a híres 322 honatya megszavazta az államfő leváltásáról szóló referendumot, köztük a magyarság képviselői is. Persze Basescu maradt elnök, az RMDSZ meg a liberálisok maradtak kormányon. Most eljött az újabb választás, Romániában szinte mindenki, aki él és mozog, Geoanat támogatta, köztük az RMDSZ is, aztán mégis Basescu lett a győztes. Mégis, melyik párt szaladt azonnal a kormányba? Az RMDSZ. Persze nem csak az érdekképviselet hülye szerencséjét kell az elmondottakban látni, hiszen Basescu ugyanúgy ennek a történetnek a része, elvégre ő hívta a kormányra azokat, akik annyiszor köpték szembe, ahányszor csak bírták. De Basescu lenyalta a flegmát, mert neki kormány kell. Úgyhogy fölösleges sokat sóhajtozni: a nagy gyűlölködések, lejáratások mögött, alatt, szépen meghúzódó, egymás kibékítésére kényszerítő érdekek léteznek. Amit a politikusok a ‘haza érdeke’ szófordulattal szoktak leírni. Ha most elővenném és összegyűjteném mindazt, amit csak az elmúlt egy hónapban az RMDSZ-es politikusok Traian Basescura és Emil Boc kormányfőre mondtak, szinte megdöbbennénk, mert azt gondolná minden értelmes ember, hogy itt már végképp áthidalhatatlanok az ellentétek, és a magyarság legnagyobb, már-már létkockánforgó érdeke az, hogy úgy óvakodjon Basescutól és a bandájától, mint az Al Kaidától. És a banda szó itt nem csupán egyszerű retorika. Nem csoda ugyanis, ha az egyszerű emberek nemhogy kiábrándulnak a politikából, de teljességgel érdektelenné válnak iránta. Hiszen itt minden lépés, gesztus, mondat becsapás: itt nincs jobb, és nincs baloldal, itt nincs tisztességes, és nem tisztességes párt, itt nincs megbízható és nem megbízható politikus, itt csak (most ellopom valakinek találó gondolatát) pártokba tömörülő bandák vannak, és az RMDSZ egyike ezeknek a bandáknak. Muszáj nekik kormányra kerülni, hogy a központi költségvetésből juttathassanak az RMDSZ-es polgármestereknek is, akik csak akkor maradnak fenn, ha a helyhatósági választásokra fel tudnak valamit mutatni, ami éppenséggel állhat abból is, hogy fenntartják saját klientúrájukat. Az RMDSZ-t a polgármesterei tartják életben, mert ők tudnak helyeztet teremteni az embereiknek, ők tudnak közpénzekkel, munkahelyekkel, befolyással gazdálkodni: egyszerűbben szólva kenyeret adnak a sajátjaiknak, akik hálából megszavazzák az RMDSZ-t. Amennyiben viszont elesnek a forrásoktól, oda lesz a politikai támogatás is. A leírtak kábé megegyeznek a bandaszerű támogatás jellemzőivel, mely megkülönböztetendő az értékelvű, vagy akár ideológiai támogatástól. Az értékelvű támogatáshoz közös értékekre, az ideológiaihoz pedig közös társadalomkoncepcióra lenne szükség. Ilyenek itt nincsenek. Hogy mik vannak, lásd fentebb.

Na igen, de a Tőkés László! Ő a következetes, becsületes honfi! Még érveket is hallottam annak alátámasztására, hogy ő mennyire egyenesen, értékelvűen űzi ezt a politikát. Az én logikám szerint Tőkés ha valóban következetes lenne, akkor azt mondta volna: Basescu úr, szégyellje magát, amiért lepaktált azokkal, akik önt unos untalan támadták, gyalázták. De az ő logikája eltér az enyémtől, mert a politikában rendkívül furcsa, mondhatni teljesen logikátlan logika járja, ezért szidja Tőkés az RMDSZ-t, és Basescut továbbra is vagány csávónak, jobb mint a többinek nevezi. Nyilván, mentegetni kell a kis kopasz manővereit, mert Orbán Viktor és a Fidesz számára az itteni narancssárgák lesznek a stratégiai partner, ha Magyarországon valóban Viktorék győznek. Ha Tőkés valóban őszinte politikus, akkor 1. örülnie kellett volna annak, hogy az RMDSZ segítséget nyújt Basecunak ahhoz, hogy kormány alakuljon Romániában, mert Basescu számára ez a legfontosabb és 2. üdvözölnie kellene az RMDSZ kormányra kerülését, mert annak jelét kellene lássa benne, hogy az RMDSZ belátta eddigi politikájának kudarcát és amellé állt, akit Tőkés is támogatott. Persze püspök úrnak fáj, hogy Basecu, aki mellett ő kiállt, azzal hálálja ezt meg, hogy lepaktál azokkal, akik Tőkés szerint a magyarság elárulói. Dehát nem lehet ezt így kimondani, mert a narancssárga banda érdekei mást kívánnak. Például azt, hogy Romániában is erőltetni kell a jobb- és baloldal közötti antagonisztikus ellentétet, mert ez Magyarországon is egész jól beválik. Az már csak egy részletkérdés, hogy Magyarországgal ellentétben Romániában nem létezik jobb- és baloldal, mert itt minden kormánykoalíció a napi érdekek mentén áll össze, és szintén a napi érdekek miatt esik szét. Visszatérve Tőkésre, ő sokmindent lenyelt már Basescunak és bandájának, most nem sorolom fel, mert megtettem ezt más alkalmakkal, de ennek a különös Basescu szimpátiájának oka az, hogy a Fidesz ellenében nem politizálhat. Vagyis politizálhatna, de minek? Jó ez neki így.
Nekünk meg legyen egy boldogabb új évünk!

A fenti címet egy politikai éleslátással rendelkező ismeretlen szavazó ihlette, aki Bihar megye valamelyik választókörzetében a fényképről kivehető módon szavazott. Az még rejtély, hogy miért éppen Traian Băsescuról gondolta azt, hogy ő lenne a kutya, Mircea Geoană pedig az eb, de hát ez is olyan kérdés, amilyen a román politikai életben lenni szokott, ahol csak nüanszokban érzékelhető valamelyes különbség a politikai képviseletek között. Én is érzékeltem egy ilyet a sok ál- és hazug disztingválási kísérlet sűrűjében.
Vasárnap este urnazárás előtt, meg annak környékén, munkaköri kötelességem folytán a PD-L megyei pártközpontjába kellett látogatnom, hogy megfigyeljem az első reakciókat az exit poll eredmények kihirdetésekor. A már jól ismert arcok fogadtak, hiszen többször jártam már náluk sajtótájékoztatón, és több közintézményben is megfordultam már, amelyek vezetői most a pártszékház nagytermében megfeszülve bámulták a tévét, hogy megtudják, másnap igazgatók lesznek-e még, vagy szedhetik a fájukat. Akkor még nem tűnt fel semmi különös bennük: jól öltözött, kikupált embereknek tűntek, olyanoknak, akiktől nem idegen az angol vécé, és akik alkalomadtán néhány szabatos körmondatot is meg tudnak fogalmazni édes (román) anyanyelvükön, de azért még mindig nem tudták levedleni azt, hogy első, maximum másodgenerációs városlakók, még ha már a cigarettát is olyan úri módon tudják a kezükben tartani.

Ehonnan kellett nekem továbbállnom a liberálisok főhadiszállására, ahol viszont az a meglepetés ért, hogy egy nagykutyát sem találtam ott. „Hol a főnök?” - kérdeztem az egyik szimpatikus szöszitől, aki egykor még a sajtóban jeleskedett. „Átmentek a PSD-hez” - mondta a nem ínyemre való választ, mert ez azt jelentette, hogy nekem is át kellett caplatnom a PSD pártszékházba. Ezzel már voltak néminemű gondjaim, mert ott viszont nagyon ritkán jártam, azt sem igazán tudtam, hogy hol van a bejárat. Végül csak bejutottam, de eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen sok liberális honfiú ténfereg a tömegben. Miután már megismerkedtem a helyszínnel és felmértem a terpet, akkor tűnt fel nekem a szögfejbe megfigyelés: mennyi paraszt van itt!? Számomra teljesen ismeretlen arcok, tehát nem liberálisok, mert azokat is már névről ismerem, hanem olyan férfiak és nők, akik ha tagadnák, akkor sem hinném el nekik, hogy hétvégén nem hazajárnak kapálni, gereblyézni egyet, és amikor megszólaltak, akkor is mintha az Etno meg a Favorit tévé énekelt volna. Ezekben a pillanatokban a lehető legkonkrétabban, a természeti valóságban érzékeltem, hogy mi az a nüansznyi különbség, ami tulajdonképpen elválasztja egymástól a PD-L és a PSD tábort. Mert az, hogy az egyik jobboldali, a mások meg baloldali párt, az a politikai elemzőknek beadott, vagy éppen általuk kitalált mese, ugyanis mindkét alakulat az egykori kommunista nomenklatúrából nőtt ki, azzal a különbséggel, hogy az idősebb generáció hűséges maradt Iliescuhoz, a fiatalabbja pedig mihamarabb nyugati szintű karriert és életvitelt akart magának, és amikor ezek elérkezettnek látták az időt (megfelelő ritmus- és ütemérzéküket a Zsil-völgyi bányászok segítségével tökéletesítették), megcsinálták Petre Romannal az élen, Traian Băsescuval az árnyékban a Demokrata Pártot. A kettéválás meglehetősen homogén módon zajlott le: azok a posztkommunisták, akik már valamelyest kiemelkedtek a rögből, akik már zsigerileg is jobban érzik magukat egy városi dizsiben vagy egy elit vendéglőben, mint a szülők parasztházában, azok mintha erőteljesebben vonzódtak volna a demokratákhoz, míg a retrográdabbja, meg azok hozzátartozói, vagyis a népi világ emberei maradtak Iliescu mögött. Hát ez az a különbség, ami a kutyát az ebtől elválasztja: hogy az egyik városi posztkommunista, a másik meg parasztposztkommunista. Szinte félelmetes, hogy effajta szociológiai kifejezéseknek milyen szembeötlő leképeződése van a valóságban.

Az a furcsa, hogy a két jelölt közül inkább Băsescu viselkedik úgy, mint egy cörán, Geană meg a kimosdatottabb figura, de a PSD alapréteg, vagyis az óromániai parasztság kitartott a PSD kitartottja mellett, míg Băsescu az urbánusabb Erdélyben és a nagyvárosokban hódított. Mondjuk ez talán annak tudható be, hogy nálunk még az urbánus, meg a népi között is árnyalatnyi a különbség, mert mindkettő ugyanakkora paraszt…

A választás napjának délutánján a megyei választási irodánál azon tanakodtak az újságírók, hogy milyen címet adjanak vezető cikküknek. Jött is a poén: írd azt, hogy Győzelem! A mieink nyertek! Felzúdult a kacaj, de a poén mögött tartalom is van. Mindegy, hogy ki győzött, hiszen mindkét jelölt a miénk. Még akkor is, ha a Mi-be (sajnos) a nem románokat is bele kell venni. Jelenleg a két jelölt, és az ő szintjükön álló politikusok vezetik Romániát, és mindannyian pont olyanok, mint az ország, amelyiket irányítani akarják. Hogy a hatalmas politikai koalíció ellenére most Băsecu jött ki győztesen, az számomra csak azt bizonyítja, hogy ő az, aki valamivel pontosabban leképezi a mai román társadalmat, mert mindkető egymásra hasonlítóan közönséges, és mindkettő csak éppen annyira hamis és csalárd, amennyi már elég a sikerhez. Most Băsescut érdemeljük, mert ilyenek vagyunk. Van öt évünk arra, hogy változzunk. Persze, az nem mindegy, hogy merre, mert még az is megeshet, hogy öt év múlva már Băsescut akarnánk visszasírni.

Az első forduló után az volt az elmémben, hogy a két rossz közül Geoanara fogok szavazani. Azért gondoltam ezt így, mert Basescu túl sok rossz fát tett a tűzre az elmúlt öt év során. Hogy most csak a magyarságpolitikáját említsem: székelyföldi kétkulacsossága már legendaszámba megy, a derék székely népek füle tövét vakargatta, emellett meg osztogatta megfele politikailag a magyarságot; aztán lesöpörte az asztalról az autonómia-történetet, és még Sólyom Lászlót is megalázta, amikor mondvacsinált ürügy alapján nem engedte repülővel beutazni Romániába. A mai politikai káosz is nagyrészt neki tudható be. Azzal érveltem magamnakm, hogy inkább választok egy olyat, akivel tudni lehet majd azt, hogy ki kormányoz, és kivel, és miért, merthogy Basescuval ez is örökösen kérdéses volt. Ő az aki felkér kormányozni pártokat, aztán meg mindet ki is akarja rúgni, amelyik nem a PD-L.

De aztán a két választási forduló előtt napvilágra került a video. Ezen Basescu megüt egy gyereket. És ettől a perctől kezdve az államfőválasztási kampány a következőképpen tematizálódott: ha Basescu ütött, nem lesz államfő, ha Basescu nem ütött, akkor államfő lesz. Nekem azonban ugyancsak ettől a pillanattól kezdve megszűnt létezni Mircea Geoana, mint államfőjelölt. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ha Basescu ennyire nem képes kontrollálni magát, akkor nem alkalmas arra, hogy egy országot vezessen, viszont mit gondoljunk azokról, akik most, a választási kampányban Geoana támogatása érdekében előjöttek ezzel a videoval? Megmondom azt, hogy én hogy gondolom. Azok, akik ezt a videot napvilágra hozták, vagy gyártották (mert számomra még ez sem eldöntött kérdés) ezzel bizonyítottan ütöttek egyet azon a gyereken, mert az ő valóságos vagy misztifikált szenvedését kihasználva akarnak politikai tőkét kovácsolni maguknak és Geoananak. Azok az emberek jöttek elő ezzel a felvétellel, akik öt évig tartogatták a tarsolyukban azt, arra gondolván, hogy egyszer jól fog az még jönni. Ez a momentum most jött el: itt-ott kipallérozzák photoshoppal a felvételt, és máris kész a jó kis lejáratás. Ha Basescu tényleg ütött, akkor öt évig mit csináltak ezek az urak? Nem sajgott a szivük a megütött gyerekért, nem fájt nekik a megaláztatása? Hát persze, hogy nem, hiszen akkor még Basescu volt az emberük, tehát éppenhogy az volt az érdekük, hogy minden effajta kompomittáló felvételt titkosítsanak. Ezek az emberek akkor sem avatkoztak volna közbe 2004-ben, ha Basescu éppenséggel feldarabolja a kamerák előtt azt a gyereket. De most, hogy a politikai érdek úgy kívánja, az emberségükben mélyen megbántott honpolgárok pózát magukra öltve mutogatnak ujjal Basescura, de nem veszik észre azt, hogy ők maguk mekkora erkölcsi csapdába estek. Ha az ominózus felvétel valóban hiteles, akkor azzal már rögtön 2004-ben elő kellett volna jönni, és Basescut nyilvános bocsánatkérésre kényszeríteni. Az nagyon valószinű, hogy Basenak ez az államfői mandátumába került volna, de egy rendkívül pozitív üzenete is lett volna a román társadalom számára, méghozzá az, hogy egy gyereket nem üthet meg súlyos következmények nélkül még egy politikai potentát sem. Így azonban egy ettől erősen elütő üzenet járja be az országot: bármilyen eszköz megengedett ahhoz, hogy az ellenfeledet kicsináld. Ha egy gyerek szenvedése az ára ennek, ne habozz azt is bevetni! És akkor még nem is említettem azt az eshetőséget, ha az a felvétel minden kockájában hamisítvány! Aki ilyen cinikus, kíméletlen eszközökkel kívánja lejáratni politikai ellenfeleit, az számomra egyszerűen csak maffiózó, így értelemszerűen nem szavazom meg azt a személyt, akit ezek támogatnak.

Szóval a gyerek visszaütött, mert ahelyett, hogy a videosok szavazót szereztek volna Geoananak, az én személyemben legalábbis, szavazót veszítettek. Az igaz, hogy ettől még nem fogom Basescut megszavazni, de ez a sztori végképp kijózanított, és figyelmeztet arra, hogy ez az ország rendkívüli erkölcsi válságban van. Innen már szinte csak egy lépés az, hogy a politikai küzdelemben a nyílt erőszakhoz folyamodjanak az ellenfelek. Mert amikor egy közös erkölcsi minimum nem ad tartást egy közösségnek, egy társadalomnak, akkor már csak egyetlen összetartó elem marad: a nyers erő.
Abban az országban, ahol Basescu vagy Geoana az alternatíva, ott égetőbb szükség van az autonómiára mint gondolnánk…

Sokan kérdezték már tőlem, na jó, nem sokan, de többen, hogy miért csak Tőkésről engedek meg magamnak kritizáló, leleplező blogbejegyzéseket, az RMDSZ-en sosem köszörülöm a nyelvem. A válaszom ezekre a kérdésekre mindezidáig az volt, hogy nem fértem hozzájuk, vagy ha úgy tetszik, az élet úgy hozta, hogy nem történt a direkt RMDSZ-es kontaktusaimban olyasmi, ami egy jó kis blogbejegyzésre sarkallt volna. Eddig ügyesen ügyeskedtek, mondhatni. Jelentem, ez mától nincs így.

Történetem főhőse Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, akit sokszor megkörnyékeztem már bizonyos helyi események, történések hátterét megtudakozandó. Ő az az ember, akit ha felhívtam, megkérdeztem egy ügy kapcsán, szinte mindig elmagyarázta azt, hogy mit miért ne írjak meg. Megtehette ezt, hiszen mindig el is mondta: ha a beszélgetésünket publikálom, akkor ő a sajtó nyilvánossága előtt mindent tagadni fog. És persze sosem feljetette el hangoztatni azt sem, hogy ő a közösség nevében kéri ezt, nem magáért, nem obskurus érdekek miatt. Persze, ez utóbbi tekintetben nehéz lett volna hitelt adni a szavainak, és e hitetlenkedést sok esetben ő maga csak erősítette off the record kijelentéseivel, mert szinte mindig volt azokban a mondókákban ún. kiskapu, ügyeskedés, fifika, háttéralku, amit nagy nyilvánosság előtt még egy politikus sem vállalhatna, egy tisztességes ember meg még annál is kevésbé, nekem pedig se időm, se kapacitásom nem volt arra, hogy utánajárjak a nem hivatalosan meglebbentett dolgoknak. Nyilván, az ő félre megjegyzései túlnyomórészt magyar népmesés kijelentések voltak, amolyan mondtam is valamit, meg nem is, hiszen a fajsúlyos ügyekről csak legendáriumi szinten beszélt a magyar közössség életét érintő minden titkok tudója.

Főhősöm december elsején, kedden délután okozta a megdöbbenést egy látszólag, és megítélésem szerint a valóságban is bagatell ügyben. A nagyváradi helyi tanács szavazott többek között egy a nagyváradi múzeumkertben felállítandó emlékműről. A határozat anyagát az ülés után az RMDSZ-es tanácsosoktól kaptam meg, és ahogy az a fotókópián is látszik, a határozat feketén fehéren arról szól, hogy az RMDSZ megalakulásának huszadik évfordulójára készülő emlékművet állítanak fel Nagyváradon. Mivel elég lusta vagyok hivatalos szövegeket olvasni, a további részletek kapcsán felhívtam Delorean Gyula tanácsost. Ő el is mondott ezt azt, de aztán elkotyogta azt is, hogy ez a megye bulija, erről többet tudna Szabó Ödön.

Felhítam Öt. Amikor megkérdeztem, hogy mondjon valamit az RMDSZ-emlékműről, ő elmagyarázta nekem, hogy az nem az RMDSZ-nek állít emléket, hanem annak a tíz magyar értelmiséginek, akik 1989 december 23-án először összeültek tanácskozni, és ebből a kezdeményezésből jött létre több magyar civil szervezet is, például a Tibor Ernő Galéria, a Barabás Miklós céh. Nagyszerű, mondtam én, akkor a helyi tanácsi határozat szövege mellett idézhetem Ö mondókáját, így adva teljes tájékoztatást az olvasóknak a készülő emlékműről. Itt jött azonban a ledöbbenés. Ö kijelentette: amennyiben leírom azt, hogy a városi tanács határozatában az szerepel, hogy az egy RMDSZ emlékmű, akkor ő nem nyilatkozik semmit, ezen kívül pedig soha az életben szóba se áll velem. Erre már felhúztam a szemöldököm, hiszen az nagyon veszélyes terület, amikor egy politikus (vagy bárki) egy ellenőrizhető tény elhallgatására kéri az újságírót. Innentől kezdve számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy Ö nem tájékoztatni, hanem manuipulálni akarja a közvéleményt. Ez akkor vált még nyilvánvalóbbá, amikor elkezdett motyogni valamit Tőkésről, meg arról, hogy azt bezzeg nem úgy írjuk meg, hogy Tőkés a forradalom húsz éves évfordulóján önmagát ünnepelteti színdarabokkal, emlékműsorokkal, satöbbikkel. Akkor még nem értettem, mit akar ezzel a hogy jön idével, de most mintha derengene valami: az RMDSZ talán frusztrálva érzi magát, mert ő is kér magának egy szeletet a dicsőségtortából, és ha Tőkés színdarabokkal, meg emlékműsorokkal villant, akkor érdekképviselet lép egyet előre, és valami tartósabbat, mondjuk egy emlékművet álmodik meg magának, mert ahogy a klasszikus is mondja, a színdarab szalad, de az emlékmű marad, az emlékmű marad. Hogy aztán ezt miért nem szabad, legalábbis első körben, RMDSZ-emlékműnek hívni, az nyilván valamilyen politikai megfontolás. Netán akkor nem lehet közpénzt kanalizálni az emlékmű felállítására. Itt találgatásoknak széles terep jut.

Hogy ez tulajdonképpen egy pitiáner ügy, mondod? Helyzete válogatja, mert ami az RMDSZ-nek egy átlagos sakkhúzás, az egy újságíró számára meglehetősen kompromittáló tud lenni. Márpedig az igencsak elásna engem, ha holmi politikus nyomatékos felkérésére én elhallgatnék tényeket. Meg is vagyok lepve egy kissé, hiszen sokkal intelligensebbnek gondoltam Ödönt annál, hogy ilyen aberráltan primitív módon állja útját az információ terjedésének. És azt sem nagyon tudom elhinni róla, hogy nem érzi át, mennyire kompromittáló ez egy újságíróra nézve, ha politikai megfontolásokból a tények elhallgatására kérik, még ha ezerszer a közösség érdekeiről szóló mesével körítik is ezt a kérelmet? Olyan ez, mintha a rendőrtől azt kérnék, hogy ne konstatálja a bűncselekményt, vagy az orvostól azt, hogy ne diagnosztizálja a betegséget… Érdekes, amikor a Nagyvárad helységnévtáblák magyar nyelvű feliratának megrongálásáról volt szó, akkor minden megkérdezett RMDSZ-es előszeretettel elmondta véleményét toleranciáról, európaiságról, békés együttélésről, háboroghatott a civilizálatlanságon, elítélhetett, tiltakozhatott, tetszeleghetett pózokban; akkor valahogy Szabó Ödönnek sem akaródzott azt mondani, hogy nem szolgálja a megbékélést, a népek közötti megértést, meg a többit az, ha megjelentetjük a puszta tényt, hogy piros, sárga és kék festékkel lefestették a Nagyvárad helységnévtáblákat.

A sztori másik meghökkentő eleme az, hogy még Szabó fenyegetőzik azzal, hogy ha leírom szó szerint a helyi tanácsi határozatot, akkor soha semmilyen ügyben nem fog nekem többé nyilatkozni. Csakhogy elfelejti azt, hogy a bizalom egy oda-vissza játék, és úgy, ahogy ő elveszíti a bizalmát bennem, ugyanúgy én is elveszíthetem a bizalmam benne, márpedig ha egyszer egy politikus (vagy bárki) információforrásként kompromittálja magát egy újságíró előtt, akkor az bizony meglehetősen előnytelen a politikusra (vagy bárkire) nézve. Van még e blog olvasói között olyasvalaki, aki azt gondolja, hogy megbízok a Szabó Ödön nevű információforrásban, miután ő a tények elhallgatására szólít fel? Ne legyen, mert hitem szerint a hazugság vagy az elhallgatás nem szolgálhatja egyetlen közösség érdekeit sem, egy érdekcsoportéit annál inkább. Hogy ez az érdekcsoport most az RMDSZ, azt dolgozza fel mindenki maga úgy, ahogy tudja.

Ma már túl sokan, és túlságosan erős meggyőződéssel vallják, hogy ismerik és cselekszenek a közösség érdekeiért, túlságosan könnyedén, a legcsekélyebb aggály nélkül hivatkoznak manapság a közösségre. Jó lenne már egy kis visszafogottságot látni-hallani etéren, több szerénységről (Istenem, miket mondok!), szemérmességről tanubizonyságot tenni, és újra megtanulni azt - mert elfelejtődött - , hogy nem ildomos folyton szájra venni a közösség nevét, mert a sok szájáravételtől bepiszkolódik.
A közösség.

Az államfőválasztás eredményét már mindenki ismeri, vagyis, ha most leírom, hogy Băsescu kapta a legtöbb szavazatot, és Geoană lett a második, akkor nem informálok, hanem kiindulópontot rögzítek. Fentebb említett álláspontilag azt jelenti, hogy két egykori kommunista, majd feszenista arc közül kerül majd ki Románia új államfője (hogy új lesz-e, az még kérdés). Újabb tényrögzítés: megnőtt a liberálisok súlya a második forduló előtt, ugyanis Crin Antonescu, a jelöltjük, húsz százaléknyi szavazatot gyűjtött össze az első fordulóban. Az elmúlt órákban, napokban az is nyilvánvalóvá vált… vagyis várjunk, hadd pontosítsak: a vasárnapi választás óta a nem Băsescu pártjába tartozó politikusok fennen hangoztatják azt, hogy Băsescuval semmiképp sem kötnek egyezséget, merthogy az államelnökben nehezebb megbízni, mint a szabadlábon ügyködő Al Caponeban, és már körvonalazódik is egy PSD-PNL-RMDSZ koalíció a második fordulóra. Ez pedig igencsak megnehezíti Băsescunak a válaszadást arra a kérdésre, hogy honnan a fenéből szed össze még vagy 18-20 százaléknyi szavazatot az első fordulóban összegyűjtött mintegy harminchárom mellé. Ha sürgősen biztos szavazókat kell keresni, akkor talán a legelsőként felötlő társadalmi réteg a magyarság lenne, hiszen az elmúlt húsz évben a magyarok rendre megszavazták az RMDSZ-t, tehát gondolhatná Base, hogy ha egyezséget köt az RMDSZ-szel, akkor szinte biztos, hogy a magyarok szavazatait is megszerezte. Igen ám, csakhogy többek közt éppen Băsescu megosztó politikájának is köszönhetően a magyarság kezd megosztódgatni, igaz, még csak incipiens formában, és csak a Székelyföldön, de azért már a jelek mutatkoznak. És az a kabaréjelenet állhatna elő, hogy ha megegyezne az RMDSZ-szel, akkor azok az MPP-sek pártolnának el tőle, akinek éppen ő akart legitimitást kölcsönözni sűrű székelyföldi látogatásaival, amelyeken nem mulasztotta el soha az RMDSZ tekintélyét rombolni. Ha az RMDSZ magas szintű komprimusszumképessége (hogy nevezzük így a hajlékony gerincet) jó előjele is lehetne egy Base-RM megyegyezés kivitelezhetőségének, az a tény, hogy a PNL Klaus Johannis, német nemzetiségű szebeni polgármestert kívánja miniszterelnökké tenni, nagyon megfogta az RMDSZ-t, mely alakulat nem igazán hátrálhatna ki e projekt mögül súlyos imázsveszteség nélkül. Igaz, kötött már az RMDSZ imázsvesztő paktumokat, de azoknak, akkor volt hasznuk a szövetség számára, most viszont egy Băsescuval kötendő megegyezés valójában semmit jót sem kínálna az RMDSZ-nek a kormányrakerülés igencsak kétes eshetőségén kívül.

Ott vannak aztán Băsescu számára a PNL szavazók. Első hallásra ez aberrált gondolatnak tűnhet, de közelebbről megvizsgálva a dolgot, akad fogás a liberálisokon: A PNL országos vezetése ugyanis Antonescuval az élen kijelentette azt, hogy Băsescuval semmilyen módon nem kíván paktálni, ami viszont magával hozza azt, hogy ezzel szemben a PSD-vel kell egyezséget kötni a második fordulóra. És itt a gyenge pont: a liberális szavazóbázis élből rühelli Iliescuékat. A liberális vezetők maguk is tudják, hogy hiába jelentik ki azt, hogy a második fordulóban Geoanara kell szavazni, mert az egyszeri liberális szavazó vagy szimpatizáns egyáltalán nem fogja könnyű szívvel alávetni magát ennek a döntésnek. Ezeknek az embereknek a megszólítása létfontosságú Băsescu számára, már csak azért is, mert a Geoanara szavazó óromániai szocdemek nem fognak a második fordulóban átállni hozzá. Érzi ezt a Băsescu mögött álló PD-L is, nem véletlenül szajkózzák vasárnap óta egyfolytában azt, hogy ők nem a pártokkal keresnek szövetséget, hanem minden egyes szavazót akarnak megszólítani, továbbá azt, hogy Antonescu ne higgye azt, hogy a zsebében van az összes liberális szavazat, amivel kénye-kedve szerint rendelkezhet. És ebben Băsescuéknak igazuk is van. Legalábbis elméletben, mert a liberális szavazókat ettől függetlenül nehéz megszólítania, hiszne nagyjából minden liberális szavazó tisztában van azzal, hogy Băsescu államfőségének öt éve alatt szinte minden összehozható koalíciót összehozott, amit össze lehetett hozni, és mindezeket a koalíciókat tönkre is tette. Azért húzom csak őrá a vizes lepedőt, mert amikor a Tăriceanu kormány kiebrudalta a demokratákat a kormányzásból, a szocdemek támogatták a parlamentben a PNL-RMDSZ végrehajtást, tehát az ideológiailag, célkitűzéseikben egymástól távol álló pártok is könnyebben tudtak együttműködni, mint a magukat egyként jobboldali pártnak tekintő PD-L, PNL és RMDSZ. Másrészt pedig Băsescunak, még ha van is ilyen szándéka, igencsak kevés idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy a liberális szavazók többségét meg tudja győzni arról, hogy ő a jobbik jelölt számukra, így számára már az is maximális sikernek számíthat, ha arról győzi meg őket, hogy otthon maradjanak a második fordulóban. Hogy ezt elérje, ahhoz az kell, hogy magának a Sátán utódainak tüntesse fel a PNL szövetségeseit, jelesül a PSD-t és az RMDSZ-t.

És akkor elérkeztünk a romániai választók azon rétegéhez, akiket a lehető legkönnyebben és lehető legnagyobb sikkerrel kecsegtető módon szólíthat meg, akik nem mások mint a Vadim, Becali mögött álló, vagy éppen csak a saját levükben fővő, szavazásra viszont nem hajlamos nacionalisták.

Éppen ezért most fékeveszett kampányra lehet számítani. Ahogy múlik az idő, és sürgeti a demokratákat, és látják azt, hogy politikai szövetségeket nem tudnak kötni, annál inkább csak a lakosságra számíthatnak, azon belül is a legkönnyebben manipulálható rétegre, az olcsó szlogenekkel, jól meghatározott ellenségképpel felhergelt nacionalistákra, akiket a pártokat megkerülve, direkt módon megszólíthatnak. Ennek a megszólításnak viszont a lehető legegyszerűbbnek, a legfigyelemfelkeltőbbnek kell lennie. És ha már nem tudja megszólítani a magyarokat, akkor Băsescu számára jöhetnek a román nacionalisták, akiket lehet riogatni azzal, hogy a PNL és a PSD eladja az országot a magyaroknak (sőt, mostmár a németeknek is!).

Ha viszont ezt a támadási felületet kivédendő, a PSD is elkezd magyarellenes kampányt folytatni, akkor a szövetségnek meggyűlik majd a baja, hiszen hogyan fogja tudni elmagyarázni választóinak azt, ha lepaktál bármelyik uszító párttal? De ez már legyen az ő gondjuk. Hiszen a mi bajunk is jókora: egy kriptokommunista és egy másik kriptokommunista közül kell választanunk.
Kell?

Aki ezúttal lekavázza magát. Aki egyik blogbejegyzésem hozzászólóját letalpnyalózza. Vagyis rosszindulatúan feltételez. Aztán folyamatosan gyenge újságírónak, okoskodónak, szánalmasnak nevezi a blogbejegyzés íróját. Tehát minősít. Engem, és a hozzászólót. Ez furcsa.

Amikor a téma az, hogy mi a vélemény egy közéleti személyiség manipulációjáról, ő nem tart mást fontosnak elmondani, csak azt, hogy a bejegyzés írója gyenge újságíró, okoskodó, és az aki a védelmére kel, talpnyaló. A bejegyzés írója megpróbál emberi hangot megütni, megmagyarázni, mit miért írt le, mit miért cenzúrázott ki. Az ismeretlen hozzászóló (alias kava) lesajnálja az érveket, csak fújja a mantrát a talpnyalásról, meg a szánalmasságomról, stb. Tehát ismét minősít. Ismét személyeskedik. Közben pedig állítja, hogy nem. Ez is furcsa.

Amikor már kezd más blogolvasóknak is elegük lenni ebből a hozzászólóból, és ezt hozzászólásként jelzik is, akkor a kava kikéri magának. Olyan szavakat használ, mint: aljas, primitív, piszok, mocskolódás. A saját méltóságát, a személyiségi jogait követeli. Sértődik. Az a személy, aki álnéven köpködi a bejegyzés írójának nevét, munkáját. Sőt, azt is feltételezi, hogy én is átvettem az ő játékstílusát, és álnév mögé bújva szapulom őt. Ez is furcsa.

Ezt a bejegyzést csak azért írtam, hogy aki kavával akar a továbbiakban is vitatkozni, az itt tegye. Mert a másik bejegyzés másról szól.

A megjegyzések között megadom az eddigi „párbeszédet”

Ellenőriztem az információt, és mostmár teljesen bizonyos, hogy a legutóbbi bejegyzésemhez hozzászólásként csatolt levél hiteles, azt Tőkés László írta. Íme: vegyétek és egyétek.

A Bihari Református Egyházmegye
Nagytiszteletű Tanácsának – Székhelyén

Nagytiszteletű
Mikló Ferenc esperes úrnak
Boros István főjegyző úrnak
Földesy Márta lelkészi tanácstag úrhölgynek
Csomay Árpád
Bereczki András
Berke Sándor
Szatmári Gergely Elemér
Dénes Károly lelkészi tanácstag uraknak,
valamint
Szilágyi Péter főgondnok úrnak
Török Ferenc
Köteles Pál
és
Koszorús István presbiteri tanácstag uraknak

Szék- és Lakóhelyükön

Tárgy: Magánlevél

Nagytiszteletű Egyházmegyei Tanács!
Nagytiszteletű és Tisztelt Tanácstagok!
Kedves Testvéreim!

Szeretett Máté fiam közvetítésével, mély megdöbbenéssel és szívbéli keserűséggel vettem kézhez 2009. augusztus 28-án kelt és egyházkerületi lapunkban, a Harangszóban kitálalt, alattomosan képmutató „Köszönetnyilvánításukat”.
1. Őszinte örömömre szolgál, hogy húsz év után végre ráébredtek Ft. Tőkés Lászlóné Joó Edith püspökné asszony múlhatatlan egyházi, szolgálati érdemeire. Jobb később, mint soha. Merem remélni, hogy halálom után nekem is hasonlóan szép nekrológban fognak emléket állítani.
2. Rendhagyó köszönetmondásuk a dicsérve gyalázás iskolapéldája. Első része a dicséret, második, záró része a 40/2009. iktatószámmal jelzett gyalázás szavát tartalmazza.
3. Alávaló gazember, aki ezt a szöveget megfogalmazta. Az elkövető neve minden bizonnyal Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című művének I. vagy – jövendőbeli – II. kötetében keresendő.
Sajnálatos, hogy a szövegszerző(k)nek akadtak cinkostársai(k) is – a gyanútlan (?) vagy jóhiszemű és félrevezetett aláírók személyében.
4. Semmirevaló, erkölcstelen ember, aki a más családi és magánéletébe belebújik, álszent és eufémikus módon „mondva köszönetet azért a tájékoztatásért…”
Nekem mindenesetre sehogyan sem jutna eszembe – példának okáért – Mikló Ferenc Nagytiszteletű úr és b. Neje viszonyába nyilvánosan belekontárkodni, vagy Csomay Árpád Nagytiszteletű urat és b. Nejét olyanképpen Szőke Mária újságíró „kezére adni”, ahogyan ezt Önök tették velünk, Fábián Tibor főszerkesztő irányában.
5. Önök egyben vétettek a másik fél meghallgatása („et audietur altera pars”) elemi etikai és újságírói szabálya ellen (a), arról nem is beszélve, hogy a „40/2009. szám alatt iktatott levél” valóságtartalmának sem néztek utána (b).
6. Önök azt sem vették figyelembe, hogy rendszerint csak egy bomlott elme- és zavart idegállapotú hitves képes a saját Gyermekei apját a világ előtt a hivatkozott levélben foglaltak módjára cégérezni.
Mérhetetlen gonoszságukban vagy elvakultságukban, vagy oktalanságukban – esete válogatja – Önök a lehetséges következményekkel sem törődtek, sőt kegyetlen hitványsággal vagy rövidlátással – esete válogatja – szerencsétlen Feleségem fenyegető sorsára, valamint drága Gyermekeink és Családunk tisztességére sem voltak tekintettel. (Elveszlődő beteg Nejemet bizonyára Önök fogják eltartani, és netalán Földesy Márta Tiszteletesnő fogja pásztori asszisztenciában részesíteni…)
7. Önökre igazán ráillik a „látván nem látnak” prófétai jellemzés, ugyanis akarva-akaratlanul hozzájárulnak Feleségem elaljasulásához, amikor is egy levelem/iratom átvételével titkosszolgálati típusú adatszolgáltatását elfogadják. Aki ezt tette, igencsak kitanulta a „szakmát”. Olyan ez, minthogyha – példának okáért – Berke Sándorné férjére nézve terhelő anyagot juttatna el emez főnökének.
8. Az egészben viszont a leggusztustalanabb az, hogy drága Testvéreim farizeusi módon Isten nevét emlegetik, és az Ő szent Igéjét idézik.
Legalább Önöknek – Isten szolgáinak – tudniuk kellene, hogy: „Isten nevét hiába fel ne vedd!”. Nem kevésbé azt is, hogy Krisztus Urunk megkísértésekor az ördög is előszeretettel idézte Isten Igéjét.

Végezetre múltunk, Családunk, házastársi kapcsolataink és küzdelmeink jobb megismerése céljából ezúton is tisztelettel ajánlom a szíves figyelmükbe a Tőkés Lászlóné Joó Edith társgondozásában, néhány évvel ezelőtt megjelent Egymás tükrében című könyvet, melynek „hitelességét” bátran egybevethetik a „40/2009. szám alatt iktatott levél hitelességével”.
Tudván tudjuk, hogy: „a gonoszok útja elvész” (Zsolt. 1,6).
Isten áldja Püspökjelölt urat és Társait!

Brüsszel, 2009. szeptember 8.

Tőkés László

Tőkés László pedig manipulál. Ezt így, hogy az elején is legyen miheztartás, ne csak végett.

A sztori:

Írtam én annak idején egy cikket. Tőkés Lászlóval kapcsolatban kellett, aki újságírók egy csoportjának kiosztott egy dokumentumot, amelyről állította, hogy az a feleségének tulajdonított levél, de egyébként hamisítvány. Püspökünknek (volt püspökünk?, leendő püspökünk?, soha többé püspökünk? ez még tisztázandó kérdés) az okozta a problémát, hogy a levelet (fotókópiája a blog alján) nyilvánosságra hozták a legagyszittyább, nem Jordán pozitív beállítottságú magyar nyelvű portálon, és hogy elébe menjen a galibáknak, maga Tőkés jelentette ki azt, hogy ez az egész egy diverzió. Én, mivel nem kételkedtem Tőkés László szavaiban, leírtam az újságba (Bihari Napló), hogy a levél hamisítvány, amivel Tőkést támadják megengedhetetlen módon. De még ezzel sem volt megelégedve a Tőkés-staff, mert a megjelenés napján betelefonált Demeter Szilárd, Tőkés egyik embere, és pontosítást kért, mondván, hogy rosszul írtam a cikket, mert úgymond a hamis levél nem az elnökválasztáshoz, hanem a püspökválasztáshoz köthető támadások egyike. A pontosítás meg is jelent.

Ezzel a történettel is úgy voltam, mint számos Tőkéses sztorival: azt hittem, hogy miután megírtam, lezárult, lehet továbblépni. Csakhogy ezúttal is jöttek a fordulatok. Egy alkalommal – néhány héttel az újságcikk megjelenése után - X., aki a református egyház egyik jelentős személyisége, jelezte, hogy Tőkés Lászlóné levele márpedig valódi. Ugyancsak X. mondta azt is, hogy Tőkés az általa szervezett sajtótájékoztató idején már tisztában volt azzal, hogy a levelet a felesége írta. Ez a hír fejbe kólintott, és el is szontyolodtam egy kissé, elvégre ki veszi jó néven azt, ha valaki szemérmetlenül a szemébe hazudik, méghozzá egy olyan személy, aki, ha sokan szeretnék is ha ne, de mégiscsak köztiszteletnek örvend? De mire ez a szenzációs kis füles a fülembe jutott, addigra már a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székhelyéhez közeli minden utcasarkon sutyorogták az emberek: „a levelet Tőkésné írta!…”, „A levél valódi!…”, „Tőkés letagadta, hogy a levelet a felesége írta…”, „Psszt, erről nem szabad beszélni, de nagy a botrány, Tőkés most nyomoztat azután, hogy ki szivárogtatta ki a levelet…” Csakhogy nyíltan senki nem merte vállalni, hogy a közvélemény elé álljon ezzel az információval, így kezdett elülni a dolog, és úgy tűnt, hogy Tőkés László már-már célt ér. Bár itt pontosítani kell egy cseppet, mert Fazakas Csaba temesvári református lelkész, amikor rákérdeztem, egyszerűen, mindenféle hókuszpókusz, aggályoskodás nélkül elismerte az egyszerű tényt: megkapta és iktatta Tőkésné levelét. Ebben az ügyben ő volt az egyetlen, aki a tényt tényként kezelte. Valószinűleg úgy gondolta, hogy Temesvár messze van Nagyváradtól és Brüsszeltől. Remélem, ezek a városok azóta sem kerültek közelebb Temesvárhoz… Akkor ő nem árulta el, de azóta azt is megtudtam: a dokumentum iktatószáma 40/2009. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy a tény nyilvánosságra kerüljön, márpedig ez szükséges. Mert ugyan az emberek családi viszonyait jól nevelt sajtó vagy blogger nem bolygatja, de csak addig, amíg nem maga a közszereplő teregeti ki a szennyest a sajtó előtt, méghozzá rózsaszín fényeket intenzíven használó megvilágításban. És ilyenformán már nem is pusztán egy családi konfliktusról, hanem nagyon is közéleti kérdésről van szó, ti. arról, hogy megengedhető-e az, hogy egy közszereplő tudatosan félrevezesse a közvéleményt. Különben is, erre a húzásra semmi sem kényszerítette őt, hiszen az a portál, amelyre kiszivárogtatták a levelet, enyhén szólva hagy kivetnivalót maga után a hitelesség tekintetében, vagyis egyszerű hallgatással talán magától elcsitult volna az ügy. De Tőkés merész pókerjátékos: hidegvérrel és az ahhoz illő arccal blöffölt egy hatalmasat, hogy az ellenfelek bedobják a kártyáikat, azaz ejtsék a levélügyet. A taktika ravasz volt, csakhogy a hazugság nem mindig vezet eredményre…

Szabadságon vagyok. Otthon ülök-üldögélek, pihengetek, merengek a szabadság felette csodálatos mibenlétében, de e kedvtelésnek nem hódolhatok zavartalanul, mert megszólal a telefon: Y. hív, a királyhágómelléki református egyházban szintén fontos személy, mellesleg autentikus információforrás, és tudatja velem, hogy Tőkés Lászlóné levele hiteles. Emellett elárulja azt is, hogy a Bihari Református Egyházmegye Tanácsa múlt pénteken (augusztus 28.) összeült és elismerte ezt, továbbá levelet küldött Tőkésnének, melyben megköszöni neki, hogy erről tájékoztatást nyújtott. Nekem se kellett több, elindultam a nyomon: beszéltem a tanács több tagjával, Zével, Ával, Bével, Cével, meg még néhány betűvel, akik közül többen elismerték, hogy az info megállja a valóság próbáját, de névvel, telefonszámmal nem merik vállalni a közvélemény előtt is azt, hogy Tőkésné tájékoztatta őket, és ők tudomásul veszik a levél autentikusságát. Arra hivatkoztak, hogy ígéretet tettek a gyűlésen arra, hogy hallgatni fognak.

Így azonban az a furcsa helyzet áll elő, hogy Tőkés ország-világ, de legalábbis az erdélyi magyar sajtó előtt nyilatkozhat bármit, elég ha csak az arcát és a nevét adja a hazugsághoz, azonban puszta tényeket nem lehet közölni, mert akik az információ birtokában vannak, hallgatnak, félnek. Tőkés Lászlótól. Félni pedig őrültektől vagy zsarnokoktól kell. Hogy a kettő közül hősünk melyik kategóriába tartozik, annak eldöntésére álljon itt egy idézet Emil Ciorantól, aki a
Bomlás kézikönyvében arra is rávilágít, hogy egyáltalán nem áll olyan távol egymástól a zsarnok és a… mártír: „Zsarnok vagy mártír – mindkét esetben szörnyeteg. Nincs veszedelmesebb teremtés annál, aki megszenvedett a hitért: a legádázabb üldözők olyan mártírok közül kerültek ki, akiknek nem csapták le a fejét. A szenvedés nemhogy mérsékelné a hatalomvágyat, csak méginkább felcsigázza…” Nocsak, nocsak, micsoda pompás jellemzése ez az egykori temesvári hősnek, aki a hatalom fékeveszett akarása okán nem átall etikai korlátokat átlépni, azt gondolván magáról, hogy neki mindent szabad, még a családját is paravánként használhatja fel politikai érdekei védelmében. De ez tévedés. És nem pusztán azért, mert mégiscsak éles a különbség egy forradalmi hős és egy politikai manipulátor között, hanem azért is – és itt most egy általa feltehetően igen jól ismert könyvből idézek - „mert nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jőne: és oly titok, mely ki ne tudódnék.” (Márk 10:26) A politikához, a közélethez is intelligencia kell: a puszta erőfitogtatás egy idő után annak használója ellen fordul. És bizony Tőkés Lászlót is megbumerángolhatja saját gátlástalansága.

A végére pedig egy tényszerű megállapítás: X. Y, Z, A, B., C. betűk valóságos személyeket takarnak, többen közülük közszereplők, nem is a legjelentéktelenebbek közül valók. Mindannyian arra kértek, hogy nagyon diszkréten kezeljem az általuk közölt információkat, és ne fedjem fel személyüket. Mivel erre ígéretet tettem, kérésüknek eleget teszek. Így, ha tetszik, egyedül viszem el a balhét. De ennyivel tartozok az igazságnak.

Az ominózus levél szövege: